Nina Mercy saját véleménye írásairól:
Gyermekkorom óta szeretek olvasni. Eleinte válogatás nélkül mindent magamba szívtam… ponyvát, szépirodalmat, kortárs műveket, novellákat...Végül rájöttem, elsősorban azokat a műveket szeretem, amiknek van konzekvenciájuk. Amik Tanmeseként szolgálnak, vagy érdekes csattanóval zárulnak. Mert számomra az írás elsősorban tanító jellegű. Ezért általában rövid, velős, de mesélős hangulatú esszéket szeretek írni. Nem tervezek előre, impressziók, hangulatok alapján pattan ki a fejemből egy-egy rövid történet, elbeszélő stílusban, dialógusok nélkül. Ez az én misszióm, pár percre elgondolkodtatni az olvasóm…
Jó szórakozást kíván az Író és csapatunk!
Keringő
Nem vagyok igazán jó táncos, de nagyon szeretek táncolni. Főleg keringőt. A párok sürgés forgása, kiszámított, egyenletes ritmusú eleganciája elbűvöl. Tánc közben körbefordul a látószöged, minden felvillan egy-egy pillanatra, de már fordul is tovább. És a körítés, a ruhák, a bálterem berendezésének részletei, a csillárokból áradó szórt fény, és a zene, amely elnyomja a csosszanó léptek zaját.
Fontos, hogy mit veszek fel, ha túl kivágott, és szoros a derék, vonzó, de fullaszt és kényelmetlen. Ha hosszú az uszály, belegabalyodhatsz, és kellemetlen szituációba kerülhetsz. A laza szabású, mozgásteret engedő ruhák ellenben slamposak. Soká válogatok levetett és még fel nem vett öltözékeim közt, hogy megtaláljam a célnak legmegfelelőbbet. Nem szeretem a szokványost, zavar a kihívó, valahol a finoman elegáns és az enyhén extravagáns közti skálán kell megtalálnom az igazit. Fontos a cipő is. Ne legyen túl magas sarka, és ne csússzon a talpa, de szép legyen mikor kivillan a szoknya szegély alól.
Elkészülök, feltűzöm a hajam, felhúzom a gyönyörű szaténkesztyűt, lesimítom a szoknyám és útnak indulok. Torkomban dobog a szívem, mikor a hatalmas szárnyas ajtók megnyílnak előttem. A hangos zene, a fekete-fehér ruhák forgataga, a beszélgetések tompa moraja, a lámpák fénye hirtelen megriaszt. Nagy levegőt veszek és belépek a tánctérre. Gyorsan kőrbepillantok, ki lenne alkalmas partnernek. A gyönyörű Bécsi keringő szól, a kedvencem, de minden szóbajöhető partner foglalt most. Türelmetlen leszek, és hogy zavaromat leplezzem határozott léptekkel átvágok a termen, célbaveszem a pincért, ki ezüsttálcán pezsgőspoharakat egyensúlyoz. Elragadok egyet, villantok egy mosolyt köszönetképpen a pincér felé, ki enyhe meghajlással viszonozza, és már megyünk is tovább. Nem szeretem a pezsgőt, mégis mohón kortyolom, hogy feloldódjak. Néhány táncos felszabadul. Új tánc kezdődik. És már jön az első felkérés. Hálásan fogadom a felém nyújtott kart. Újdonsült partneremmel középre kormányozzuk magunkat a legnagyobb forgatag közepébe. Ő sem tapasztaltabb, mint én, néhány másodpercig igazítjuk egymáshoz tagjaink, kezünk csúszkál a másik vállán, derekán. Lépteink néha görcsösek, néha könnyedek, működik, csak a táncra figyelünk. Nézem az arcát, lelkes-éhes tekintete elidőzik rajtam, felmér, magába szív. Gyorsan felmérem én is. Elvagyunk egymással, már negyed órája táncolunk, de hirtelen zavarni kezd, hogy a tenyere alatt a ruhám benedvesedik az izzadságtól, arcán verejtékcseppek, tekintete el-el kalandozik. Nem sokon múlik, hogy majd elbotlom ügytelenül szedett lábaiban. Szinte hálás vagyok, amikor véletlenül egy másik párba ütközünk. A pillanatnyi zavar, és leállás, ez pont elég, hogy egy főbolintás kíséretében elengedjem a kezét. Arrébb megyek megpihenni, de a következő jelölt máris felém lép. Tetszik a határozottsága, ahogy célirányosan közelít felém. Szinte azonnal megtaláljuk a ritmust. De amilyen gyorsan összecsiszolódott a táncunk, olyan hamar véget is ért. A kezdeti határozottság bizonytalanságot takart. Igazgatom a toalettem, észreveszem, elkezdett bekoszolódni a szoknyám alja, de még időm sem volt bosszankodni rajta, már jött is s következő partnerjelölt.
2016. 08. 02.
Udvariasan kért fel táncolni, és ez tetszett. Nem tolakodott, hozzám igazodott. Mégis megőrizte saját ritmusát. Mint egy óra. Pontosan, biztosan. Nem határozza meg az időt, csak méri. És újabb walzer kezdődött. Mi táncoltunk tovább. Mindkettőnk tekintete felhősen, álmodozón pásztázta a barokk mintás tapétát, az ajtókat, a faunokat mintázó falikarokat, az aranyozott szegélyű tükröket. De táncunk ritmusa lankadni kezdett. Fáradtunk, és mikor megláttuk a pincért a teli tálcával a kezében, mindketten egyszerre nyúltunk egy pohár frissítőért. Mosolyogva köszöntünk el egymástól, e tánc nem volt hiábavaló. Aztán valahogy ürülni kezdett a tánctér. Régóta tartott már a bál, sokan hazamentek. Egyre kevesebb volt a vállalkozó kedvű táncos, ki ne lett volna elég részeg a pezsgőtől, vagy eléggé meggyötört a korábbi táncoktól.
Még nem volt olyan késő, hogy feladjam és hazainduljak, de a tétlen várakozás ingerültté tett. Többen próbáltak spiccesen felkérni, én igyekeztem udvariasan elutasítani őket, hisz tétova tekintetük nem sok jóval kecsegtetett. Egyikük poharának tartalmát a ruhámra lódította, bután szabadkozva próbált egy törlőruhával segíteni, de elutasítottam. Nem kellene törölgetnie, ha nem borította volna rám részegen.........
Mostmár valóban elkeseredtem, egyre sűrűbben néztem az ajtó felé, és akkor mintha imám meghallgatásra talált volna, belépett egy újabb táncos. Ő is körülnézett, és nem telt el sok idő, máris megtalált. Táncunk lassan kezdődött. Majd gyorsuló tempóban egyre felszabadultabbá vált. Igen, ezért jöttem, erre volt szükségem.
De a fáradtság, a ruhámon éktelenkedő pezsgő, és piszokfoltok egyre jobban fusztrálni kezdtek, viszkettek ujjaim a kesztyűben, és a hajam is kibomlott. Partnerem nem jelezete, hogy zavarná, amit lát, de nem tudtam nem észrevenni a csodálatot, mikor a többi táncospárt figyelte. Zavarom egyre csak nőtt, minduntalan igazgatni próbáltam széthullott toalettem. Keveset beszélgettünk, és ez még inkább erősítette negatív érzéseimet afelől, hogy csak azért táncol velem, mert még nem talált alkalmasabb partnert.
Végül elnézést kért, és magamra hagyott. Tudtam nem jön vissza, mégsem voltam képes elhagyni a helyet ahol álltam.
Csak bámultam a tükörképemet a szemben lévő falitükörben. A hibákat magamon, a karikákat a szemem alatt, és egyre azt kérdeztem, miért táncolok, ha nem megy? Még néhány faképnél hagyott táncos próbált felhívni egy keringőre, de néhány lépés után éreztem, ha akarnánk sem tudnánk egymás ritmusát felvenni, mohó tapogató kezeik közt egyre pocsékabbul éreztem magam. Végül kitépve magam az ördögi kőrből az ajtó felé vettem az irányt. Hirtelen mozdulatommal meglöktem az egyik pincért, és a kezében tartott tálca tartalma hangos csörömpöléssel adta meg magát a gravitáció hívásának. Egy pillanatra megállt az idő, a táncosok összenéztek, majd undorodva fordultak el.......
Éreztem, ahogy a szégyen vörös ködként kúszik fel testemben, álarcként festve pírt megfáradt tekintetem köré. Az utolsó lépéseket a kijárat felé már futva tettem meg, majd feltéptem a kilincset. Az ajtó hangos döngéssel csapódott be mögöttem. Ziháltam, majd szívverésem egyre lassult. Valaki közeledett felém, árnyéka rám vetült. Felnéztem, az arca kortalan, tartása nemes, kezein melyet felém nyújtott, szürke szarvasbőr kesztyű. Aztán megszólalt megnyugtató, mély karcos hangon, "Látom elfáradt már. De ne aggódjon, szívesen elkísérem hazáig, ha nincs ellenére."
Igent mondtam, és a bálterembe többé nem léptem be.
Nina Mercy
Julius LeBlanc Stewart - The Ball
