A Jesoloban készült képeket Apukámnak köszönhetem, ugyanis Cinti módon otthon hagytam a telefonom. Ami persze nem hiányzott, hiszen senki sem zavarhatott!

   Barna bőr, szőke haj, és meglepő módon még fehér fogak is. Olaszország nem csak külsőleg formálja gyönyörűvé az embert, hanem belsőleg is annyi jó kedvet és örömöt pumpál az ember szívébe lenyűgöző tájaival, íncsiklandozó ételeivel és tündéri emberkéivel. Egyszerűen ez az a hely, ahol egy turista esélytelen a rossz kedvvel szemben.

   Életemben nem jártam még tengerparton. Csak a filmekről, beszámolókról ismertem azt az elvarázsoló, relaxáló, csendes és örömteljes érzést, amit a tenger nyújt. Ebben az évben pedig csodás beteljesülésben lehetett részem, hiszen kétszer is eljuthattam és megtapasztalhattam minden szépségét. Első tapasztalatként pedig Olaszországnál jobb helyet nem is találhattunk volna számomra.

  Első körben a családommal utaztunk ki Észak-Olaszországba, Jesoloba. Rengeteg magyar kedveli ezt a helyet, sok magyar beszédet hallottunk a környéken.
Ez egy rövidebb kiruccanás volt, egy hét sem volt csupán, de Édesapámnak köszönhetően minden luxusban részünk lehetett, bár közel sem volt olyan ereszd el a hajam mint a második utamon, viszont családi nyaralásként mindenképp jó volt. Az idő szeszélyes volt így csak 2 fél napot tudtunk a tengerparton tölteni, valamint ellátogattunk a helyi aquaparkba is, ami csupa élményt tartogatott számunkra. Akadt olyan nap is, amikor csak kiállításokat nézegethettünk és tömhettük magunkba a tengeri herkentyűt hiszen megállíthatatlanul szakadt az eső. Ekkor ismerkedtünk meg az olasz jó szokással, ami rettentő vicces volt. A szűk utcákban két ernyős nem igazán fért el egymás mellett és higgyétek el nekem, ha te nem mentél arrébb az olasz türelmesen megvárta mereven nézve rád, hogy félre állj az útjából. Szórakoztató volt így szemezni egymással.
  A szállodába, ahol megszálltunk nagyon melegen fogadtak minket. Az ott dolgozók és a tulajdonosok már jól ismerték Apukámat, aki minden nyaralása alatt náluk szál meg. Mondanom sem kell, mikor a szálloda vezetője, a Mama meglátta a két szőke fejű lánykát olyan puszi özönbe és ölelgetésbe tört ki, mintha rég nem látott unokák lennénk. Persze mi csak meglepve ölelkeztünk, hiszen nem megszokott az ilyen szeretet bomba a magyar ismerkedés alatt. A család többi tagja, akik a büfében dolgoztak szintén nagyon rendesek voltak. Minden egyes nap hallgattam a dicséretet felőlük és minden gesztusukból a kedvesség áradt.
  A megérkezésünk pillanatában nekem is sikerült bemutatkoznom a helyieknek, turistáknak. Ruhástul álltam be a vízbe, ami majdnem be is vitt, de a nagyobb jelenetet a pulóveremmel való szórakozásom nyújtotta. Ugyanis elhagytam a tengerparton és mezítláb próbáltam megkeresni a forró homokba. A családom és az ott lévők csak annyit láttak, hogy pattogva, nyüszítve szaladgálok oda-vissza a napozóágyak között. Végül az úszómester sietett a segítségemre, hogy közösen megkeressük a "gyermekeimet". Anyának nézett kérem szépen, persze nagyobb örömmel segédkezett miután kiderült, hogy a pánikolt keresésem a pulóverem felé irányul. Ebből fakadt a későbbi poénkodásunk: Kids? No, no kids? So no kids? – Apám természetesen megjegyezte, hogy itt a lényeg nem a gyermeken van... Így sikerült bemutatkoznom a helyieknek és megszerezni az égés általi hólyagokat a lábamra.
  Jesolo szép volt, de turista város és akárhogy is néztem a számtalan turista között nem igazán találtam meg a boltokba belépve a hangos CIAO-n kívül az olasz mentalitást. Minden éjszaka arra vártam, hogy kilóghassak bulizni, hátha találkozok helyiekkel, de Apukám testőrként szegődött mindig hozzám, nem bánom, mert jókat beszélgettem vele, de megmaradtunk a sarokba ülős iszogatásnál, Apukám ugyanis nem táncos lábú, persze Őt így szeretem.
  Itt kitérnék az ételekre, ugyanis Apukámmal étteremről-étteremre, bárról-bárra jártunk. Próbáltuk a minél eldugottabb, de felkapott, olasz felmenőkkel bíró helyeken kóstolni, valamint megnéztük Apa kedvenc éttermeit ahová nekünk már könnyű volt a bejutás, hiszen Apukám is könnyen teremt kapcsolatot. Nincs mit mondani... Zabáltam. Híztam is. Egész úton tele voltam. Ott ugyanis nem tudom hány fogást kell letolni, amit bevallok én nem mertem bevállalni. Előételt és főételt ettem, mindenesetben csak tengergyümölcseit. Kilószámra lapátoltam a rákot, a tonhalat, naphalat, kardhalat, polipot, mindent amit csak lehetett és nincs mit szégyellni: Imádtam, sőt reggeltől estig csak azt tolnám az arcomba. A Húgom a pizzakkal próbálkozott, amit én szintén gyűrtem lefelé, hiszen nagy rajongója vagyok a papírlap vékonyságú pizzának, ami chipsként roppan a számban. Apám gyakran fogyasztott tésztákat, hallal, rákkal, polippal, de én szégyenszemre teljesen kihagytam a tésztát az étkeimből, mivel így is híztam eleget. Így erről nem tudok beszámolni, de a boruk. Csodálatos... Alkoholistának lehet mondani, de mást sem ittam csak a bort. Csodálkozom, hogy nem szédelegtem reggeltől estig a forró napokon, hiszen a reggeli narancslé helyett is koktélokat, bort, fröccsöt fogyasztottam. Aranyélet. Na és a desszertek... Olaszországban lapáttal ehettük a fagyit, hiszen nem csak, hogy sokat adnak, olcsón, hanem rendkívül finomat is. A húgommal desszertjeinkként mindig a fagyis finomságok szolgáltak. Ezentúl én előszeretettel kávéztam még, desszertként, de én nem éreztem különbséget az itthoni és az Olasz kávé között. Legalábbis Jesoloban nem... Viszont volt egy jegeskávéjuk, ami tényleg jégkása volt és az eszméletlen finom volt. Magyarországon ezzel a formájával nem is találkoztam a kávénak.

  A legcsodásabb élmény a családi nyaralásunkból Velence és Burano képében maradt meg, amit egy napba sűrítve, hatalmas zuhéval látogattunk meg.
  Velence inspiráló volt, még sose láttam olyan helyet, ami ennyi ihletet nyújtott írás terén. Bár a regény, amin dolgozok közel sem Velence díszes, nemességéhez hasonló, mégis annyi ötletet nyújtott, a csendes, nyugodt kisugárzásával, hogy hazatérésem után nem is tudtam melyik ideát vessem papírra elsőként. Velence kedvelt a turisták körében, nos én nem kedvelem a turistákat (milyen vicces ezt így leírni). Ezzel pedig az egész család egyetértett, hogy a hömpölygő turistatengerbe nézelődni inkább kínszenvedés, mint öröm, főleg a párás levegő mellett... Így elhajókáztunk Velence sűrűjébe, egy hajóbusszal, majd leszállásunk után önkéntelenül is eltévedtünk, ami a legcsodásabb volt az egészben. Eltévedni Velencében romantikus, főleg a kisutcáiban mászkálva. Igazán hangulatos volt.

  Buranot inkább varázslatosnak mondanám, ugyanis különlegessége, hogy minden ház más-más színre volt festve. Ez ugyanis kötelessége a Buranoban élőknek, hiszen ez a fő látványossága a helynek, a megdőlt templom torony mellett. Mivel a hely hasonló módon épült Velencéhez képest, ami idővel az épületek megsüllyedését okozza, bár itt csak egy főcsatorna van a hajók számára, hiszen a sziget jóval kisebb is.
Nagyon édes dolog volt, ahogy ez a kis varázs sziget lakói csinosítgatták a lakások külterét. Szélességük, magasságuk megegyezett, előkertek nélkül a ház színeihez igazítva a kiegészítőket. A rózsaszín házacskák előtt fehér étkező asztalka, szépen formált fehér székecskékkel, rózsaszín lampionokkal, függönnyel és lábtörlővel. Harmonikus volt ránézni a macskaköves utcákon ékkőként csillogó házikókra. Hatalmas élmény volt, még a szakadó eső alatt is.

 Bár Jesolo változékony időjárása után szörnyen belázasodtam, de egy pillanatig sem átkoztam a csodálatos élményért az eget. A szívem mélyén pedig izgatottan vártam Szicíliát, ahová már a családom nélkül, a tanárom által szervezet útra mentem. Akkor még nem tudtam, hogy Jesolo után letagadhatatlanul beleszeretek Olaszországba.

C. H. Valentyne