Nina Mercy saját véleménye írásairól:
Gyermekkorom óta szeretek olvasni. Eleinte válogatás nélkül mindent magamba szívtam… ponyvát, szépirodalmat, kortárs műveket, novellákat...Végül rájöttem, elsősorban azokat a műveket szeretem, amiknek van konzekvenciájuk. Amik Tanmeseként szolgálnak, vagy érdekes csattanóval zárulnak. Mert számomra az írás elsősorban tanító jellegű. Ezért általában rövid, velős, de mesélős hangulatú esszéket szeretek írni. Nem tervezek előre, impressziók, hangulatok alapján pattan ki a fejemből egy-egy rövid történet, elbeszélő stílusban, dialógusok nélkül. Ez az én misszióm, pár percre elgondolkodtatni az olvasóm…
Jó szórakozást kíván az Író és csapatunk!
129
„129”… Ennyi maradt meg élénken ébredése után a hajnali álomból. Miriam, az „álmodó”, valamiért fontosnak tartotta, hogy megjegyezze ezt a számot. Álmából csak vázlatos foszlányok maradtak meg, miszerint valakivel egy probléma-megoldásán dolgoztak éppen, és neki fel kellett jegyeznie ezt a számot a telefonjában. Talán valaminek az értéke, eredménye lehetett, vagy egy telefonszám részlete? Sajnos felébredt mielőtt erre választ kapott volna. Közben teltek-múltak az órák, tett-vett, elszaladt bevásárolni, és ha már arra járt, az üzlet melletti kis lottózóban feladott egy 5 számos játékszelvényt. Megjelölte az egyest, a huszonkilencet, az aznapi dátumot, és egy random számot. Részéről ennyivel letudta a számok varázsát. Természetesen nem nyert, a kihúzott számok még nyomokban sem tartalmaztak egyest, kettest, vagy kilencest. Pedig a nyeremény valóban megoldotta volna az egyik legnagyobb problémáját.
Mostanában legfőképp lakás gondok gyötörték. Mivel sosem volt annyi pénze, hogy saját lakást vegyen, albérletekben kellett gondolkodnia. Kezdett nagyon belefáradni, mert mire megszokott valahol, máris költöznie kellett. Megint ez történt. Ebben az évben, zsinórban a második lakást fogta ki, ahonnan el kellett jönnie önhibáján kívül. A főbérlő pont 3 hete közölte vele: „Tudja aranyoskám, a kis unokám szétment a párjával, és hát szüksége lenne a lakásra.”. Mindenfelé böngészte a „kiadó lakás” hirdetéseket, a közösségi portálokon a barátait, ismerőseit kérdezgette. Lelkükre kötötte „üvöltsenek”, ha hallanak valami hosszútávra kiadó, megfizethető bérleményről. Jól tudta nem lesz egyszerű. A piac teli volt a külföldieknek szánt méregdrága garzonokkal, és éppen annyian kérdezgették tőle, hogy nem tud-e valamit, mint amennyire ő szeretett volna találni egyet. Már többedmagával összeköltözésen is törte a fejét, de tapasztalatból tudta, ritkán van ennek jó vége. Nem csak azért, mert már 32 éves elmúlt, és elsősorban nyugalomra vágyott, hanem azért is, mert kevés korabéli lett volna alkalmas bérlőtársnak. Volt, aki már a sajátjában élt, volt, aki kapcsolatban, és olyan is, akire nem lehetett anyagilag számítani. A nagyon fiatalok az életritmusuk, a nagyon idősek meg a rigolyáik miatt estek ki a képből. De egyre szorította a határidő, már csak 1 hete volt hátra a kiköltözésig. Este, mikor csalódottan a számítógépe elé ült, egy üzenet várta a postafiókjában. „Szia, hallottam egy barátomtól, hogy albérletet keresel. Én meg bérlőtársat. Te nem ismerhetsz engem, de nagyon remélem, megelőlegezed nekem a bizalmat. Találtam egy nagyon jó 2 szobás lakást, de egyedül sokba lenne nekem, és arra gondoltam, nézzük meg együtt. Ha neked is megfelel, mindkettőnknek megoldódna a problémája. Üdvözlettel Sz. Peti” Miriam sóhajtott egy nagyot, felvette a kapcsolatot az illetővel. Miután telefonszámot cseréltek, nagyon jó hangulatban beszéltek vagy fél órán át, és kiderült sok dologban egyformán gondolkodnak. Még a beszédstílusuk is hasonló volt, mintha egy kaptafára járna az agyuk. Megegyeztek abban, hogy másnap megnézik a reménybéli, új otthonukat.
2016. 05. 20.
A srác zöld pólóban már messziről integetett Miriamnak, aki a telefonos megbeszélésük értelmében szintén zöldet vett fel. Egészen szimpatikusnak találta. Egy gyors bemutatkozás után a srác felvázolta, hogy sietniük kell, mert a főbérlő külföldön kapott munkát, és már 2 napon belül utazik el. Ha nem érnek oda időben a megbeszélt találkozóra, automatikusan a következő érdeklődő kapja meg a lehetőséget. Siettek is, és alig 10 perccel a megadott időpont előtt érkeztek az utcába, ahol a bérlemény megtalálható volt. Peti még egy utolsó pillantást akart vetni a mobiljába feljegyzett címre, amikor a mobil kicsúszott a kezéből, és a betonra esett. A kijelző ripityára tört, és azonnal elsötétült. „NEEEEE” üvöltött fel, „basszus, nem emlékszem a házszámra, és így még telefonálni sem tudok, borzasztóan sajnálom, azt hiszem ezt most buktuk.”. Miriam, aki már hozzászokott a handicap-es helyzetekhez, nyugodt hangon kérdezte meg tőle. „Legalább a nevére emlékszel a tulajnak?” „Igen, azt megjegyeztem, mert egy zenekar névre emlékeztet, Ferenczy Ferdinánd.”
Miriam elindult az utca túloldala felé, intett Petinek, hogy kövesse, majd megállt az egyik ház előtt. Átböngészte a névsort, és becsöngetett. Peti meglepetésére egy a telefonból korábban már megismert hang válaszolt, F.F.-nek, a főbérlőnek a hangja. Felmentek, bemutatkoztak, és alig fél órán belül megkötötték az üzletet. Mindkettőjüknek tetszett a lakás, a bérleti díjat is kedvezőnek találták, a szerződésben sem találtak kifogásolni valót. Az albérlet immáron az övék volt, akár másnap be is költözhettek. Ezt megünnepelendő, be is ültek egy közeli kávézóba a sarkon. Petit feszítette a kíváncsiság, és ahogy leültek egyből meg is kérdezte a lányt. „Ez hihetetlen, honnan tudtad a házszámot? Ez a lakás nem volt meghirdetve az újságokban, nekem is egy kollégám adta meg a kontaktot, aki a főbérlőnk unokatestvére.” Miriam hahotázni kezdett… „Női megérzés.”Hiába is próbált volna racionális magyarázatot adni rá, mert éppúgy lehetett véletlen, mint tudatalatti előérzet. Amikor ugyanis Peti leejtette a telefont, épp megakadt a szeme egy túloldali házszámtáblán. 129. A szám, amit napokkal korábban az álmában jegyzett meg, és így nem kerülte el a figyelmét ebben a helyzetben sem.
Nina Mercy
