Barabás Hanna saját véleménye írásairól:
Ritkán szembesülök önmagammal és bár az élet úgy hozta, hogy az utóbbi időben erre jó néhányszor rákényszerültem, mindig nehezemre esik. Mert, hát lássuk be, önmagunkkal szemben a legnehezebb őszintének lenni. Nekem legalább is. Legtöbbször, ha magamat nézem, próbálok csak a szemem sarkából odapillantani, átsiklani a felszínen. Ki tudja, mit rejt a mély? Ehhez képest mennyire lenne őszinte az, amit itt elmondanék magamról? Persze írhatnék néhány magasröptű, vagy mélyen szántó gondolatot az útkeresésről, vagy a művészet magasztosságáról az elfogadásról, vagy a meg nem értésről, de megkíméllek ettől benneteket.Ezért aztán azt hiszem az ilyen bemutatkozások inkább csak stilizált matricák - amit bárhová felnyalhatunk – az igazi festményekhez képest.Szóval, hogy kicsoda Pom Pom? Ezt Nektek kell eldöntenetek, és bár az írások alapján nem fogjátok megismerni, felfedezhetitek a világot amiben él.
Jó szórakozást kíván az Író és csapatunk!
A fiú és a szél
A szél őrjöngve csapott le a mezőre, s gúnyos kacagással kényszerített minden virágot, minden egyes fűszálat arra, hogy fejet hajtsanak nagysága előtt. Azokat pedig, akik nem engedelmeskedtek az akaratának, dühöngve tépte ki az éltető anyaföldből és repítette el a csak általa ismert végtelenbe.
Csak a fiú állt dacosan a rét közepén, ahogyan már évek óta minden nap, ugyanott, ugyanakkor.
A szél neki-neki rugaszkodott, tépte, cibálta a haját, a ruháját, de a fiú csak állt és - Bár időnként ő is szeretett volna elrepülni a széllel gyermekkori papírsárkányai után a messzeségbe. - dacosan versenyt kacagott vele. Kacagott, mert tudta, hogy sokkal inkább játék ez köztük, mint harc és sokkal inkább barátok ők, mint ellenségek.
Tudta ezt a szél is, aki néha halk, susogó szellő formájában végig simogatta a fiú arcát, vigasztalón, mint egy gyengéd szerető. Főleg olyankor tette ezt, amikor a fiú bánatos, szomorú szemekkel jött ki a mezőre, abból a másik világból, amelyet a szél nem ismert. Néhányszor ugyan megpróbálta követni őt, ám minduntalan útját állták azok a falak, amelyeket a fiúhoz hasonló lények építettek, hogy elzárkózhassanak mindattól, ami valójában élteti őket. A fénytől a víztől és a levegőtől.
Ilyenkor csalódottan fordult meg és tért vissza a virágok közé a rétre, hogy megossza velük bánatát. Igaz a virágok nem szerették őt, de nem tudták megtagadni önmagukat, így hát ilyenkor mindig mondtak neki néhány vigasztaló szót és a holnappal biztatták.
Egy napon hiába csapott le ismét a mezőre a szél, a fiút nem találta ott a szokott helyen és hiába várt rá hetekig, a fiú nem jött többé.
Egyre gyakrabban ment el egészen a falakig és egyre szomorúbb lett. Már a virágoktól sem remélhetett vigasztalást, a rétet érzéketlen, fagyos hó borította. Végül is, mikor már végképp nem bírta elviselni a fiú hiányát, minden erejét összeszedve rárontott a falakra. Újra és újra, míg azok engedni nem kezdtek. Sorra omlottak össze az épületek amerre járt a fiút keresve. A város közepén talált rá egy sárga épületben. Az ablakokon rácsok voltak és az üres tekintetű fiú egy ágyon feküdt, amelyről szíjak lógtak le.A szél gondolkodás nélkül tépte ki a falból a rácsot és törte be az ablakot, aztán gyengéden felemelte a fiút, akinek közben fények gyúltak a szemében és végre magával vitte oda, ahová az mindég is vágyott.
A fiút sokáig keresték még, de soha sem találtak rá, a város körül pedig soha többé nem fújt a szél.
Barabás Hanna
2016. 05. 20.
