A portré - I. rész

(Avagy értekezés a kacsacsőrű emlős létezéséről)

 

   Teljes tudatában volt annak, mikor felébredt, hogy még aludnia kéne. Azonban egy valamit sosem tudott kitrükközni a saját éberségét, bármennyire is próbálta valamely módon elferdíteni a tényt, s ezáltal alternatív síkra terelni a valóságot. Éber volt, teljesen ébren. Ez nem az az ébrenlét, ami csak úgy bekúszik reggel az ember életébe, s egyszerre csak azon veszi észre magát, hogy egy jó ideje már ébren van. Ez az a fajta volt, mikor az ember kinyitja a szemét, mély lélegzetet vesz, és az agy pár milliszekundum alatt bebootol, felpörög. Még kávé sem kell ilyenkor.

 

   Pörgessük tovább. Kint a konyhában elkészítette a reggeli első kávét, mely a szokásostól eltérően most egyfajta török kávéra sikerült. Ugyanis előző nap elromlott a kávéfőző, és azt a kátrányra emlékeztető fanyar levet préselte ki magából kávé helyett, amit ugyan megpróbált vízzel hígítani, mégsem sikerült túl jóra. Sőt, egyenesen pocsék lett az eredmény, aminek mellékzöngéit még most is, másnap is érezni vélte ízlelőbimbóin. Kiöntötte a szemétledobóba, az pedig azóta is azt a szagot árasztja magából, amilyen a kávé szaga volt.

 

   Hálóing helyett most egy szál bugyiban és fehér atlétában állt. Bal térdét behajlította, ezáltal jobb lábára támaszkodott, miközben forró vizet öntött a félig-meddig ledarált kávébabszemekre.
Kesernyés illatú gőz csapott fehér, szeplős arcába, amitől elfintorodott, és könnyek szöktek mélyzöld szemébe. Fekete hajú nő volt.

 

   Pár perccel később a konyha kis kerek asztalánál ült, és kifelé nézett a széles és magas, tehát nagy ablakon, amin a plasztacél üveg borítás ( Ami arra volt hivatott, hogy ebben magasságban repülő madarak ne robbanjanak be a lakásba váratlanul) most nedvesen csillogott.
Esett. Három napja folyamatosan. A kinti nyirkos pára, és a benti langyos kávégőz, amit végignyalt felsőajkán és bekúszott az orrába, ahogy épp szürcsölni kezdte az italt, valamiféle különleges melanzs hatását keltett. Ezen gondolkozott.
- Nevet kéne neki adni... - Mondta csak úgy maga elé. - Ennek a hangulatnak.
Lassan ejtette vissza a poharat a kis kerek asztalra, és felnézett a piszkosszürke égboltra, ahol a Nap már ki tudja mióta nem mutatta magát. Hümmögött egy párat, megrántotta vállait, és felállt az asztaltól.
- Spleen Koktél. Narancskarika nélkül, úgy tűnik ma elfogyott.
 

   Az aerozuhanyzóban a kabin előtt állt, és a lábujjait nézte. Keresztül a mellein és a szeméremdombján, tehát előrébb kellett hajolnia. Pirosak voltak a körmei. Behunyta jobb, majd bal szemét, aztán mindkettőt kinyitotta. Háta mögé tette a karjait, és kézfejeit összekulcsolta. Hátrahajtotta gerincét, hasát előretolta, és hangosan nyújtózott.
Bugyiját felrúgta bal lábával, és az pár piruettet leírva a levegőben, a szennyes kosár szélén landolt.
Behajlította könyökeit, apró kezeit ökölbe szorította.
- Jesssz...Majdnem bement.
Oldalra nézett, bele egyenesen a párátlanodó tükörbe, és szája elé húzott egy hajkefét.

- Mit mond ön, ez után a kétségkívül is bravúros dobás után, Mrs. Hargrove? Végre sikerült megdönteni saját rekordját bugyizásban. - Aztán a tükörképéhez tartotta a kefe-mikrofont. -Nos, azt kell mondjam, ennyi idő után ebben a sportban az is látványos eredmény, ha egyáltalán a közelébe jutok a kosárnak. Higgye el, lesz még jobb is.

   Azzal elkezdte a haját kefélni. Fekete, boglyas frizurát csinált magának. Némi vízzel lelapította, aztán két kis malacfarkat állított be magának. Utána kleopátrára fésülte. Végül ennél maradt, a kleopátránál. Lehúzta trikóját is, de azt nem dobta a mosatlan ruhák közé. Még felveszi aznap, úgy döntött. Belépett az aerozuhanykabinba, és az időt húsz percre állította. A zuhanykabin falába épített kijelző a 20 perc feliratot villogtatta. Aztán megállt, és azt írta ki: 25 kredit. A nő ide-oda billentette fejét. Aztán végül előre szegte az állát, és mondta a szokásos "zuhany indul" vezényszót. Két tenyerével a zuhanykabin tejüveg ajtajának támaszkodott, ahogy a porlasztók beindultak, és kéjesen felnyögött, mikor az apróbbnál apróbb vízmolekulák elkezdték bombázni a testét. Kellemes jázmin illat kezdett terjedni a levegőben, erre kinyitotta a szemét, majd újra becsukta. -Ma legyen inkább valami más. Pár másodperc múlva elmosolyodott:

- Csokoládéfagylalt... Mikor húsz perc múlva kilépett a zuhanykabinból, kellemes belgacsokoládé illatúan, beletúrt sűrű, nedves hajába, és az ujjait az orra elé fogta. Mélyet szippantott, és lehunyta a szemét. - Davidnek tetszeni fog. - Mosolyogott. - Zene be!

   Odaállt a mosdókagyló elé, és mindkét kézzel rátámaszkodott. Testéről a víz lassan tócsába gyűlt a lábainál. Ő csak nézte magát a tükörbe, és azon gondolkodott, hogy mennyi nehéz döntést kell egy embernek létrehoznia ahhoz, hogy jól érezze magát, legalább egy ideig. Halk zongoraszó lepte be az egész lakást. A plafonban elrejtett hangszórók nagybőgő szubbasszusát rezegték, a fürdőszoba minden szeglete pedig zongorabillentyűk játékos kakofóniáját búgta.

- Ne ezt! - Egyszerre újra csend lett, csupán alig érzékelhető visszhang maradt a zenéből, majd azt is lenyelte a csend, és a nagyon halkan az ablakoknak verődő esőcseppek zaja.

- Kezdj el egy szaxofon témát... Szomorút...! - Erre a parancsra halkan, tompítottan elkezdett szólni egy szaxofon. Fájdalmasan, húsba, lélekbemarkolóan. A nő csak állt, újra lehunyta a szemeit. Csodálkozott. A központi számítógép önmaga által kreált zenéje talán sosem lehetett volna kevesebb, mint egy hús-vér szaxista valamelyik olcsó lebujban New Bronxban. Valahogy lefölözte az embert érzelmek terén, ha zenéről volt szó.

- Most tegyél alá cineket, pergőt és egy kis tamot! - Egyszerre belépett a dobos is, szinte látta a szájában parázsló cigarettát, begörnyesztett vállait, ahogy a felválva, ritmusosan játszik a réztányérokon, és a régimódi, fa és bőr kompozíciós dobokon. Elégedettséggel töltötte el, hogy így sikerült ezt összehoznia. Évek óta játszotta ezt a játékot a géppel, és szinte már tökélyre fejlesztette.

- Most tegyél alá nagybőgőt, ez legyen a leghangsúlyosabb! Mellkasában érezte, ahogy a basszushangszeren a láthatatlan gépujjak verni kezdték a dob által diktált ritmusban a szaxofonhoz illő hangokat.

- Ez is fekete... - Fújt egy kósza, száradóban lévő hajtincset ki a homlokából. És eldöntötte, ez a zene mindig a feketéké kell hogy maradjon. - Kevés kaukázusi érzi át így. Mint én... Na most jöhet a gitár... Legyen mondjuk egy klasszikus játékstílusában! - Elfordult a tükörtől, és lehajolt, arcát bal térdéhez szorította, és vádliját átkarolta.

- Tommy Emanuelle jó lesz. - Párpillanat múlva kész volt a zene. Ott állt, osztriga pózban a fürdőszobában, és hallgatta a gépi zenét, aminek valahogy mégis ő volt a szerzője. - Tudod, remek "zenészek" vagy... Szívesen lennék a producered. Elkacagta magát, és kiegyenesedett.

 

   Már majdnem teljesen megszáradt, mikor kilépett a nappali szobába.Egykedvűen lézengett a közepes méretű gardróbban, ahol színárnyalati sorrendben sorakoztak a tavaszi ruhák. Mert hogy a számítógép már átváltott tavaszi öltözéktárra. A naptár szerint.Ám odakint még mindig hűvös volt, és esős idő, bár Április eleje volt. Ilyenkor normális esetben már rendesen meleg szokott lenni. De nem ebben az évben. A nő mégis lelkesen legeltette szemeit a mély kivágású, virágmintás darabokon. A lakásban úgy is kellemes az idő. Kiválasztott egy lila színűt, spagetti pántokkal. Pillanatok alatt belebújt, és vállán érezte a még a hajából származó vízcseppeket. Megnyalta ajkait, és a zene ütemére mozogva, mint egy dizőz, elkezdett a konyha felé sétálni újra. Ráeszmélt, hogy énekest nem kért, de ezt nem is tartotta túlzottan nagy problémának. Ez is része volt a játéknak, tulajdonképpen.

- Mi legyen az ebéééd? - Énekelte eltorzított hangon, miközben kinyitotta a jégszekrényt.

- Van egy kis hal. Van egy kis gomba, de nem friss. Van egy kis ez-az amaz, szóval... - Egy elnyújtott szaxofonhang magasságát felvéve üvölteni kezdte: 

- Rendelek pizzááát... - És csupasz, fehér lábfejével berúgta a hűtő ajtaját.

- Hívd: Pizzás!

A zene elhallgatott, és ütemes, búgó hang töltötte be a konyha terét. Pár másodpercig csak a búgás volt, és a lakás esőbeli zajai.

- Ekkor érdemes észrevenni, hogy boldogok vagyunk, -Gondolta. - ha a csend is nyugalmat áraszt... Igen.

- Pietro Pizza, tessék.

- Itt Ena... - Rövid hatásszünetet tartott. Elmosolyodott, és a plafont kezdte nézni.

- Á, Ena, hogy megy ma?  -A hang kissé gépies volt, ahogy torzított a telefon az időjárás miatt, de ember beszélt a túlsó vonalon, s nem gép vette fel a rendelést, ami ritkaságszámba ment ezekben az időkben. Emiatt tanult meg olaszul. Ugyan beletelt jó másfél évébe, de egy unatkozó háziasszonynak, akinek nem sok dolga akad, egy valamije mindig van: Ideje.

- Szokásos, tudod...Főzök.

- Na, és mit főzöl ma a férjednek?A nő, akit Enának hívtak, egy pár másodpercig vacillált a pepperonis és a margarita közt.Végül tenger gyümölcseinél döntött.- Jó választás, Mrs. Hargrove, egy órán belül meg is lesz. További szép napot önnek, és kösz hogy minket választott!

- Mint mindig Mateo!

   Újra a búgó hang, ami a vonal szétkapcsolását jelzi, és visszakúszik a jazz. Ebéd letudva, gondolta, és lehuppant a fehér, klón marha bőr kanapéra, meztelen feneke hozzáért a puha bőrborításhoz, és erre felállt a karján a szőr. Davidre gondolt, akinek délután kettőkor pontban letelik majd a munkaideje, és ha minden jól megy, egyenesen őhozzá indul majd égkocsiján. Haza. Az ő, magas beosztású, daliás, fiatal könyvelője. Öt éve voltak házasok. És minden percben boldogok voltak. Vagyis inkább egymás felé próbálták azt mutatni, hogy boldogok, hogy a másik így boldog lehessen. Ördögi körnek bizonyult ez a helyzet, de mint tudjuk, az ördög körei a legtökéletesebbek. Mindig. Ena minden nap felkelt, tett-vett a lakásban, ami fent volt egy felhőkarcoló negyvenharmadik emeletén, zenét hallgatott, klasszikus filmeket nézett, vagy olvasott, vagy főzött, vagy jógázott, vagy aludt, vagy fájt a feje, vagy evett, vagy csak volt. Igen, általánosságban róla ezt lehet elmondani. Csak volt. A kettejük közös otthonában, ahonnan... Ahonnan a nő három éve ki sem tette a lábát.

- Ó, David... - Mutató, és gyűrűs ujját végigcsúsztatta jobb combján, fejét hátrahajtotta a kanapé puha támláján, és nedves nemi szervéhez dörgölte a kezét. Beszívta saját csokoládéillatát.

- Nemsokára hazaérsz, és én várlak. Készen várlak... - Búgta, és halkan nyögdécselt közben, ahogy masszírozta magát. Közben halkan szólt a szaxiszwing, és ekkor, mint minden nap többször, egy módon kiléphetett a lakás erődítményéből. Pár pillanatra...Boldog volt, pedig...Ezután általában elmúlt a délelőtti jókedve, és tanácstalanul, kételyek közt sétált fel s alá a nappalitól a hálóig, a tévészobától a dolgozószobáig. Keresztül kasul a szobában. És egy valamit tudott csinálni, várta Davidet. Mikorra a férfi belépett a lakás ajtaján, cipőjét lerúgva, táskáját a földre hajítva, addigra Ena már majdnem a mély letargia állapotába került. De a férfi alakja, ahogy betöltötte az előszoba ajtaját, és félvállal nekitámaszkodott az ajtófélfának, csak nézve maga elé, újra megtöltötte élettel. - Ena is megtöltötte élettel Davidet.

   

    Ilyenkor egy szót sem szóltak egymáshoz jó darabig. A férfi általában a hálóba vitte a nőt, ahol módszeresen levetkőztette, maga is levetkőzött, és néha órákig egymás karjaiban feküdtek. David elmesélte a napját, hogy mi volt odabent. Ena pedig elmesélte, hogy aznap hány kreditért zuhanyozott, milyen zenét csinált, milyen ruhát választott és miért, hogy mire gondolt, mikor a kávét itta. Egyszóval mindent elmondtak egymásnak. Majdnem mindent.
   A balesetről és Ena bajáról sosem esett szó.
   Az estefelé hanyatló Nap narancs fénypászmái a felhők alá nyúltak, és rézszoborrá változtatták a házaspárt, akik az ágyon, egymásba fonódva, arcukkal egymás testét simogatva feküdtek.
- David, te vagy nekem minden.

Mondta gyakran a nő, majdnem túl gyakran. Szavajárásává vált. David pedig ilyenkor annyit mondott, hogy Te pedig az enyém vagy. Az én csokoládém. A tulajdonom. A nő teste ekkor már nem bírta tovább, és mohón, majdhogynem ő, magáévá tette a férfit.

Mámor.
Ez volt a létezés célja.
Legalábbis Ena szerint.
David pedig, ki tudja...
   De Enát nem érdekelte, betöltötte minden gondolatát, minden érzékszervét felélesztette, és szinte újjáéledt a férfi karjaiban.
A szeretkezés mindig ugyanolyan volt. Ugyanolyan földöntúli. Egymásra hangolva, mint mikor először szeretkeztek, eggyé válva, eggyé forrva. Élet és halál nem érhetett el hozzájuk, mert túl voltak akkor mindenen. Azután együtt voltak, tévét néztek, megvacsoráztak, olvasgatták a híreket, vagy játszottak a számítógép ezer és ezer logikai játékával. Tökéletes harmóniában voltak. Ha David szomorú volt valamiért, Ena töredelmesen hallgatta, és mindig próbálta felvidítani őt. Legtöbbször sikerült. Ám, ha nem, akkor David mindig megérte, hogy feküdjön le nélküle, majd megy ő is, csak még pár dolgot helyre tesz magában. A nő ilyenkor tudta, legjobb ha magára hagyja, és lefeküdt aludni.
   Másnap azonban David újra a régi volt. Bár mindig öregebben nézett ki, mint amennyi idős valójában. A stressz műveli, gondolta a nő, és nem tulajdonított neki nagy jelentőséget, minthogy annak sem, hogy túl hamar ér véget néha egy-egy évszak. Nem törődött vele.
Ena boldog volt.
És David is.
Kivéve mikor a férfi éjszakánként halkan zokogott a vécécsészén ülve.
Titokban.
Nehogy a robot meghallja...
 

Szentpéteri Goldmann Dávid