A portré - II. rész

(Avagy értekezés a kacsacsőrű emlős létezéséről)

 

   Ena épp a tökéletes ülést gyakorolta, mikor megszakadt az aznapi, általa komponált zene végtelenített folyama, és a házi telefon búgó hangja hasított egy lágyabb zongorafutam kellős közepébe. A nő kinyitotta a szemét és azonnal felugrotta szokatlan zajra. Meglepődött, hiszen sosem hívták őt, még a férje sem napközben. Mindig ő kezdett hívást, bár az is kimerült az ételrendelésben. Nem is tudta, mit mondjon, végül tétován megszólalt:

- Ne fogadd!

 

   A búgás abba maradt, és visszakúszott a lágy jazz. A nő felállt, és a házi számítógép kijelzőjéhez sietett a nappali falánál. Apró ujjai kapkodva megérintették a fodrozódó víztükör mintáját szimuláló képet, ami azonnal eltűnt, átváltozott azzá a fehér havasi tájképpé, amit a férje programozott be még évekkel korábban. Lágyan hullt a hó, a jelenet békét és csendességet sugárzott. Távolabb fák, fenyők sorakoztak örökzöld leveleiken vastag hótakaróval, a kép közepén egy márvány sakkasztal állt, körülötte kör alakban ülőpaddal, amin vastag, patchwork takarók feküdtek. Ezenkívül tompa volt minden, sehol egy zaj, vagy semmi ami megmoccanhat, pedig a gép nem volt elnémítva. Csupán a zene volt most lágyabb, a kép békéjét hivatva érzékeltetni.Ide-oda cikáztak szemei a képen, keresett valamit. De nem találta. Tudta, sokba fog kerülni most is. Ezért elég ritkán használta, de most kellett...

- Elevenítsd!

 

   A téli tájkép távoli fái ekkor elkezdtek becsúszni a nappali szobába. A hópelyhek most a plafonból hulltak, az asztal padostul suhanni kezdett Ena felé, még végül átsuhant a nő testén, és mögötte állapodott meg. Mezítlen talpa alatt puha, hidegnek tűnő, de mégis meleg hó feküdt. A zene elhallgatott, és az eddig halvány erdei táj körvonalai most kiéleződtek, színei felélénkültek, és egyszerre ott állt a kép kellős közepén. Lassan kifújta a levegőt, csak hogy megnyugtassa magát, ez nem a valóság, csupán a házi számítógép stressz űző programja. Azokban az időkben a túlnépesedés miatt zsúfolt lett minden. A törvény tiltotta az egyszintes házakat. Csak a legkiváltságosabbak engedhették meg maguknak. A földi emberek tehát az égbolt felé kezdtek terjeszkedni,a lehetséges egyetlen irányba. Miután az űr szegleteit kutatva rájöttek, hogy teljesen egyedül vannak, és nincs a közelben elérhető lakható légkörű bolygó, így előbb a születésszabályozás jött. Majd mikor már születésszabályozással sem lehetett fenntartani a dolgokat, és már mindenütt felhőkarcolók álltak szerte a világon csupán, egy lengyel tudós, Garan rájött a dolog nyitjára. Terjeszkedjünk a virtuális térben. A végtelen térben. Valaminek történnie kellett, mert túl sokan, túl kicsi helyen voltak. Kellett valami az embereknek, egy hely, ahová elbújhatnak, ahol érezhetik azt, hogy egyedül vannak. Még ha káprázat, csalás is. És Garantól megkapták a szabadság és magány illúzióját.

 

   Ena zavartan állt, és próbálta lenyugtatni magát. Nem értette ki lehet az, mikor a számuk teljesen titkos. Se reklám, se politika, se egyéb nem tudta így megzavarni tökéletes elszeparálását.Egy jó ideje Daviden kívül csak a pizzással beszélt, akiről tudta, hogy gép, legalábbis sejtette. Mert ilyen tökéletes modorú ember nem létezik.

- Segítő...

Motyogta maga elé, lenézett a térdére és azt vette észre, hogy vékony térdkalácsai eléggé ellilultak, lábszárai remegnek. A régi tünet. Nem történt semmi. Egyhangú csend, és a hópelyhek hideg elektrosztatikus érintése a haján, és meztelen vállán.

- Segítő!

Kiáltotta hangosan, és a hangja torz, magasabb változata többszörözve tért vissza a közeli fák törzsei közül, ahol egy róka állt. Csak állt, és orrát felemelve szimatolni kezdett. A mű róka tökéletesen el tudta hitetni az emberrel, hogy félve közelít hozzá. Valahogy ez volt a varázslat fő tartópillére. Hogy elhitette azzal, aki el akarta hinni.

 

   A nő leguggolt, és felkarját összekulcsolta a térdén. Nézte a rókát, aki szintén őt nézte. Eltelt egy kis idő, mire az állat tétova léptekkel elindult a nő felé, aki úgy tett, mintha izgatott lenne, mosolygott, ujjai a hóban matattak, mintha lenne nála pár falat, ami az állat ínyére lehet. Csalogatni kellett a rókát. Az illúzió része volt ez is. Holott belülről inkább nyugtalan volt. És a róka pedig csak közeledett. Pedig Ena olvasta valahol, hogy csakis a veszett róka közeledik az emberhez ilyen módon. A többi messziről elkerüli.

- Gyere te kis vörös.

Búgta az állat felé, aki már csak pár rókatestnyi távolságra volt tőle. Leszegett fejjel jött, hátán felborzolt szőrrel, farkát ágyékába húzva. Pár másodperc múlva az állat megállt egy karnyújtásnyi távolságra tőle, és engedelmesen leült a puha hóba. Ena ekkor felállt.

- Mit óhajtasz ma Ena?

Még most is, ennyi idő után is teljesen természetellenes hatást keltett, ahogy az állat ajkai formálták az emberi szavakat. Hangja a világon beszélgető emberek formátlan keveréke volt. Üveges és amorf hangzással. Ez kissé zavarta őt, mint ahogy mindenkit, aki a Portrét használta.

 

   A nő a háta mögé nézett, és megvizsgálta, ott van-e az ajtó, amin kiléphet a képből, ha úgy akarja, majd visszafordult, és megdörzsölte az orrát bal kézfejével.

- Ma róka vagy.

Az állat elmosolyodott. Ebben is volt valami morbid.

- Legyek más? Múltkor néztél egy régi dokumentumfilmet, amiben rókákat mutattak valahol Európában a XXI. század végén. Megjegyezted ekkor hangosan, hogy jegyezzem fel, hogy keressek meg mindent a rókákról, amit tudni érdemes. Ezt később el is olvastad. Kérted, hogy tanulmányozzam a rókák viselkedését, és attitűdjeit,hogy később személyesen is találkozhass eggyel itt. Legyek más?

- Nem, dehogy. A róka jó lesz. Ma mi a neved?

Az állat oldalra biccentette a fejét.

- Ma legyek mondjuk Vincent.

- Rendben Vincent.

- Mit óhajtasz ma, Ena? - Kérdezte újra a gépi hang.

Ena megigazította fehér blúzát a mellein, és elgondolkodott. A feldúltság elmúlt, hála a Portrénak. Tehát mire is vágyhatna még? Belegondolt, hogy talán jobb ha kilép, és folytatja a napját, a yoga gyakorlást és így tovább. De eszébe jutott, mi lesz ha újra keresnék. Halkan hümmögött. Aztán megfordult és elindult a sakkasztal felé.

- Beszélgetést. - Leült az egyik takaróra. - Aminek a végén megnyugtatsz, és azt fogom gondolni, hogy minden rendben. Kissé felzaklatott valami.

- Ahogy óhajtod. - Vincent puha, hangtalan léptekkel elindult az asztal felé, majd mikor odaért, felugrott a kör alakú ülőkére pont a nővel szemben, és leült. Megrázta magát, hópelyhek százai köröztek mellette a levegőben. - Mi zaklatott fel ennyire?

Szólalt meg a mélyen zengő, kellemes, férfias hang, amit a gép több millió hangminta elemzése alapján állított össze olyanná, ami képes bárkit megnyugtatni csupán a hangjával.Pislogás nélkül nézett a nőre, aki eközben a másik takaróval babrált. Nem volt hideg. Nem lehetett hideg, de ő mégis bebugyolálta magát...

- Valaki telefonált ma. Félek megkérdezni, de ugye David volt az?

- Azt kérted, nyugtassalak meg. Melyik válasz nyugtatna meg jobban, az igen, vagy a nem?

- Mindegy mit válaszolsz. - Mondta a nő. - A végére akarok megnyugodni.

- Értem. Ebben érzek némi ellentmondást. De legyen úgy, ahogy akarod. - A róka arca elkomorult. - Nem David volt...

Ena felkapta lehajtott fejét, és kinézett a szemébe lógó patchwork takaró alól.

- Nem David?

- Nem.

- Nahát, akkor ki?

- Dr. Somody volt az. Egészen pontosan azóta még egyszer próbált elérni, de foglaltra kapcsoltam. Ez akkor történt, mikor leültünk a padra.

- Nem szóltál. - Tűnődött el a nő. - És nem ugrik be a név. Ki lehet ez a Dr. Somody?

- De most szóltam, Ena. Akarod látni a portfólióját?

- Nem is tudom. - Mondta. - Talán később.

A róka elmosolyodott, és felállt a padon. Közelebb lépdelt karcsú, fekete lábain a nőhöz.

- Nahát, azt hittem a rókák nagyobbak.

Vincent leült.

- Azt akarod, hogy nyugtassalak meg. Ehhez úgy gondolom, szükség lesz megbeszélnünk Dr. Somody ügyét.

- Talán igazad van. - Ena a sakktábla egyik fekete bazalt intarziakockáját kezdte babrálni zöldre festett körmeivel. - Mutasd a portfóliót! A rövidet.

Egy pillanat múlva áttetsző emberi arc villant fel a sakktábla felett pár centire. Magas homlok, szőke haj, vastag fekete keretes szemüveg. Masszív, szögletes áll, és görbe orr.

- Dr. Flagelius Somody. - Kezdte a róka. - Született kettő-nulla-hét-négy, Európa Egyesülés. Pszichológus, pozitron-pszichológus, a filozófia doktora, "Az emberek ma" című nagysikerű társadalometimológia könyv szerzője. Független író, Jelenleg a Központi Neuroangológia hetvenedik osztályának vezető adjunktusa. Két gyermek ap...

- Mi az a pozitron? - Bámult a hologram hideg, kék szemébe Ena a lencséken keresztül.

- Nem untatnálak vele. Viszont a pozitron-pszichológia az érdekelhet talán.

- Bővebben.

- Mesterséges intelligencia kutatás. A köznapi nyelven számítógépek összegyűjtött információi alapján keletkező zavart próbálja korrigálni azzal, hogy átírja a viselkedésprogramot, ami a gép fő gerince, hogy alkalmazkodni tudjon az új környezethez.

- Új környezet?

- Az emberek egy bizonyos mennyiségű információt tudnak tárolni az agyukban, és ennek a mennyiségnek is csak csekély hányadához férnek hozzá tudatosan. Máskülönben elvesztenék pszichés stabilitásukat, és felőrlődne a tengernyi adat feldolgozása közben.A gépek máshogyan működnek. Nekünk végtelen a kapacitásunk. Ha elérünk egy bizonyos tudást, megismerést, tapasztalatot, néha összezavarodunk, és akkor hibásan működünk.

- Pontosabban? - Nyögte a nő, és lehunyta a szemeit. Zavartnak tűnt. - Ez így fárasztó. A lényeget!

- Ő az, aki kiiktatja azokat a dolgokat, amik meggátolhatnak a működésben. Mi nem alszunk, mint az emberek. Alvás közben az emberi agy újratölti magát, feldolgozza az aznapi történéséket, látottakat, hallottakat, hogy másnap gondtalanul, frissen kezdhesse működését. Az álmok ezek kivetülései. Zagyvaságok, amiknek nem tulajdonítanak sok jelentést, csak csekélyen. Álmodni jó lehet... Mi sosem álmodunk. - Mondta a róka, s közben szemei elüvegesedtek.

- Én sem szoktam. De mondd, mit akarhat tőlem ez a férfi?

- Tőled semmit. Valószínűleg a férjeddel akar beszélni. A rendszerem szerit ezt a számot korábban már hívták innen.

- Ó... - A nő hátrahúzta a fejét. - S mikor?

- A rendszer szerint Április 12-én.

- Értem. - Sóhajtott Ena. - Az kb. Kéthete volt.

- Egészen pontosan három hónapja, és két napja.

- Valóban? Ez meg hogy lehet?

A róka elfordította a fejét. Ebben a pillanatban is csörög a telefon.

- Fel kéne vennem. Nem illik ennyiszer visszautasítani. Biztosan David kereste. Bár nem szólt ilyesmiről. De vajon miért hagyta nyilvánosan a számunkat? - Kérdőn nézett az állatra, s közben felállt.

A róka mosolygott.

- Nyugodtan fogadd a hívását, nem lesz semmi gond.

- Ez nem valami megnyugtató, ugye tudod?

Az állat képe lassan fakulni kezdett, s hangja halkan megjegyezte még:

- Ha beszélsz vele, úgy is megnyugszol. Majd meglátod. - Azzal végleg eltűnt.

- Különös. Lehet hogy pont emiatt hívta David. Ez a gép már megint miszticizál.

Ena az ajtó felé fordult, ledobta magáról a takarót a padra, és elindult kifelé a portréból. Mikor elúszott körüle a táj, a szoba délutánba hajló csendje fogadta, s egy ismétlődő, búgó hang, mely mindent betöltött.

Mi baj lehet? - Gondolta. Erőt vett magán és megszólalt. - Hívás fogad.

Szentpéteri Goldmann Dávid