A portré - III. rész

(Avagy értekezés a kacsacsőrű emlős létezéséről)

 

   A három, egyhangú búgó hang után, ami ma már vagy ezredszerre kísértette legendásan híres türelmét, halk női hang szólalt bele a telefonkészülékbe. Karosszékében ülve, keresztbetett lábbal, fogai közt rövid szárú pipáját azonnal kivette szájából, ahogy a vékonyka hang félősen szólt. Tétova mozdulattal megigazította gyér haját a homlokán, pipáját egy kis asztalkán lévő hamutálba ütögette, majd mellényzsebébe csúsztatta. A háttérben halkan szóló zongorajátékot ideje sem volt elhallgattatni.

- Halló... Itt Ane Hargrove.

A férfi meglepettségét alig palástolva először egy Ó-t hallatott, majd megköszörülte torkát, és felszegett állal megszólalt.:

- Elnézést, itt Flagelius Somody beszél. Elnézést, hogy zavarom...

- Ó, nem tesz semmit. - A nő hangja távolinak, és egészen monotonnak hangzott. - Ugye a férjem keresi, Davidet?

A férfi felállt a karosszékből, és az esteledő fényben úszó szobában megtett pár lépést. Szájában érezte még az elfüstölt dohány keserédes utóízét.

- Valóban, igen. A tegnapi nap folyamán számtalan hívás érkezett erről a számról, de sajnálatos módon nem állt módomban válaszolni. Még végül egy üzenetet kaptam a rendszeremen keresztül, hogy a mai nap folyamán keressem fel a férjét.

- Azt nem írta, miért? - A nő a vonal másik végén hangosan sóhajtott.

 

   Flagelius kinézett az ablakon, figyelte a hópelyheket, amik eltáncoltak előtte, narancs és fehér fényben táncolva. Autók húztak el a háza előtti széles aszfaltúton. Belvárosi háza pontos mása volt annak a háznak, ahol nagyapja született, és annyit mesélt az unokának róla, hogy ő később megalkotta a portréban, és minden szabadidejét abban töltötte. Szemeit a falnál álló pianíróra emelte, s úgy döntött, rövidre szabja a beszélgetést.

- Fogalmam sincs, hölgyem. Ön tud esetleg valamit az ügyről?

- Nem. - Mondta a nő. - Igazából féltem, hogy valami rossz hírt kaphatok. Tényleg nem tudja, miért kereste David?

- Rossz hírt, hölgyem? - Mosolyodott el az ötvenes évei elején járó férfi. Tweedzakója nadrágzsebeibe süllyesztette a kezét. - Tőlem általában rossz híreket kapnak az emberek. De biztosíthatom. Ez esetben ártatlan vagyok.

Ena halkan felnevetett.

- Rossz híreket? Ugyan miért? Mármint, szabad ilyet kérdeznem?

A férfinak valami gyanús lett. Olyasmire figyelt fel, amit mindig kiszúr. Egyfajta szinapszis volt. Egy ötcentes egy dollárokkal teli zsebben. Borotvált állához emelte ujjait, és abban a pillanatban egy kicsit komorrá vált.

- Miért ne szabadna? Talán bé-nulla-négy-hat-három-fekete-zöld-piros...

A nő hallgatott egy ideig. Csak a lélegzését lehetett hallani.

- Ezzel mit akar?

Flagelius hátat fordított a zongorának, és lehunyta a szemét.

- Tudja mi ez?

- Ez valami hülye logikai játék gondolom én. Ugye maga nem az a faj...

A férfi visszaült karosszékébe, és arra gondolt, talán újra megtömi pipáját, hiszen ez hosszúra nyúlhat.

- Úgy fogja talán fel, mint egy logikai játék elemeit?

- Bizonyos árnyalatokban hasonlít egyre.

Halk nesz hallatszott a vonal másik végéről, ahogy a nő lehuppant a fehér kanapéra, amiben kényelmes minden. Még egy idegennel való beszélgetés is.

- Valami nyomasztja? Talán feszült, eltaláltam?

Váltott vissza kedélyes beszédstílusára, melyet idegenekkel való beszélgetések során tanult el azoktól az emberektől, akik először nyájasak veled, majd a válladba vájják a kifent kiskanalukat. Az ilyen emberek még ahhoz is gerinctelenek, hogy valódi késeket hordjanak maguknál.- Igazából igen. Tudja...Azt fogja mondani, hogy nem beszélt senkivel mostanában a férjén kívül. Fordult meg Flagelius fejében.

- Nem igazán vagyok társasági ember. - A nő kissé megkönnyebbülten sóhajtott.

- Magam sem mondanám annak magam. - És valóban elkezdte megtömni pipáját.

- Nahát. Olvastam a névjegyét. Maga nem tanítással foglalkozik?

- Igazán...? - Hagyta abba a férfi a pipával való bíbelődést, és a plafon felé nézett. - Nem is emlékszem, hogy meghagytam volna a névjegyem. -Eltűnődött. Nagy levegőt vett, és folytatta. - De igen, de tudja, nincs annál magányosabb feladat néha. - A vonal túlsó végén Ena elmosolyodott.

Ült, a fehér blúzban, és a vörös szoknyában a fehér klónmarhabőr kanapén, mezítelen lábait maga alá húzva, és érezte, hogy lassan kicsúszik belőle minden idegesség.

- Miért lenne magányos dolog? Tudja, ott az a rengeteg diák, aki csak magát hallgatja.

Flagelius pipára gyújtott, édeskés vaníliaillat lengte körül egy pillanatra.

- Csak engem hallgatnak... Én próbálom nekik eladni a tudást, ők meg vagy megveszik, vagy nem. De csak én vagyok ott. Ha tízen lennénk, talán egyszerűbb lenne őket meggyőzni az igazunkról. De csak egyedül vagyok. Ők meg több ezren.

- Nahát. Ez valóban magányos dolog. - Ena újra csak elmosolyodott. - Szóval nem is sejti miért kereshette a férjem?

 

   Dr. Somody megállt egy pillanatra a pöfékelés közben, és egy pár másodpercre belemerült a zongorajátékba. Kezdte sejteni, valójában mit is szeretett volna a férfi, David Hargrove, mikor az előző nap felhívta. És talán direkt hagyta meg az otthoni számát azzal az üzenettel, hogy a délelőtti órákban keresse. Teszt volt.

- Halvány fogalmam sincs. - Nagy füstpamacsot fújt ki maga elé, és vizsgálgatni kezdte, ahogy az szétárad a szobában, és lassan eloszlik. - De nem válaszolt a kérdésemre.

- Boage regénye... Háború, béke és vér...

A férfi színlelte a mosolygást, és vidám hangon megjegyezte.

- Ugyan, hogyan találta ki?

- Mindig is a véremben volt. Azt hiszem. Még a baleset előtt.

Ena ezekre a szavakra megrémült. Még férjével sem beszélnek a balesetről, erre egy idegennek így kitárja magát, így felkínálja magát, így leleplezi magát. Vagyis ezt érezte, leleplezettséget. Hogy a férfi megtudja, hogy ő nem normális, hogy ő... Ám a férfi a vonal túlsó végén meg sem mukkant. Ebben a csendben Ena ismerős dolgot fedezett fel. Zongorazenét.

- Ez Chopin?

- Parancsol?

- A zene.

- Hogyne, az.

Kínos csend támadt. Ena nem tudott mit mondani, újra visszakúszott a stressz, a félelem, hogy egy másik emberrel beszél, egy idegennel. Aki megtörte az ő komfortzónája békéjét, élete monoton nyugalmát. Ahogy élt, elszeparáltan, na az volt maga a mentsége, és kibúvója azzal szemben, hogy gyűlöli az embereket, amiért azt tették vele. A balesete után a kórházban. AZT...

- Nem bánja, ha most leteszem? Azt hiszem, talán jobb lenne, ha felhívná a férjem, ha hazaér. Adjak át neki valami üzenetet?

A férfi hallgatott egy pár pillanatig, majd köhintett egyet, és lassan beszélni kezdett.

- Tudja maga mi az hogy kacsacsőrű emlős?

- Nézze, ha ez egy újabb játék, akkor...

- Hölgyem. Kérem, erre az egyre még válaszoljon. Aztán ígérem, nem zavarom tovább. - Újabb tettetett mosoly.

- Na rendben. Azt mondom, az egy ausztráliai őshonos állat. Platypus a latin neve. Eléggé vicces egy állat, mint egy hód csőrrel.

- Biztos benne?

Hangzott az egyhangú kérdés.

- Biztos, persze, olvastam róla, még az egyetemen. Azt hiszem képen is láttam már, meg videón. De miért kérdezi ezt?

- Kíváncsi voltam valamire.

Flagelius újra a zongora felé nézett, melynek billentyűvédőjén egy cirmos macska jelent meg lassan, mintha a kifújt pipafüst és a köd egyvelege életre kelt volna, hogy tiltakozhasson.

- Vigyük tovább. - Mondta. - Ha látna egy ilyen Platypus-t, amint beszorult egy trapper csapdájába, és vérezve, kétségbeesetten kapálózva vonyítana, mit tenne?

 

   A nő beleharapott az alsó ajkába, és vas és citromlé íze keveredett a szájában, ahogy elképzelte a zavaró képet, mely most már teljesen kibillentette hamis egyensúlyából. Egy szempillantás alatt felugrott a kanapéról, és ekkor egy csepp vér hullott lába elé a parkettára. Szemei tűzben égtek, gyomra pedig összerándult. Ideges lett. Elképzelte a dolgot, ahogy a kis emlős ott rúgkapál, és minden csupa vér, és egyedül csak ő van ott, hogy segítsen neki, és fájdalmasan közel hozzá, hogy minden egyes fájdalmas rezzenést érezzen. Minden egyes hanghullám roncsolja a hallójáratait. A fájdalom áthatolt a levegőn, ahogy elképzelte magát egy haldokló állat közelében. Lerogyott a földre, és beletérdelt a vércseppbe, mely kéken csúszott szét a térdkalácsai alatt.

- Van ott velem valaki más? - Kérdezte remegő ajkakkal.

- Csak ön. Ne kérdezzen vissza! - Flagelius hangja kérlelhetetlen volt.

Ena a Portréképre nézett, tompán ingatta fekete hajától nagy fejét, és meglátta a rókát, Vincentet, aki ott ült a portré közepén a körpadon, és szomorúan, nagyon lassan bólogatott. Lesütött szemmel.

- Próbálnék segíteni neki akkor. Ha nincs ott tényleg senki.

- És miért?

- Ezt hogy érti? - Kapta fel a fejét a nő, és a plafonhangszóró felé nézett. - Ezt hogy érti? - Ismételte meg a hangfalnak magát.

- Miért akar segíteni ezen az állaton?

Flagelius eközben már a pipája kiütögetésével foglalatoskodott. Tweed zakója zsebébe csúsztatta a tárgyat, és egy noteszt húzott elő a karosszék melletti bőrtáskából. Megnyalta ujját, és egy üres oldalt keresett a füzetben.

- Mert rossz ez az egész. - Sírta el magát Ena. - Mert érzem a fájdalmát, és hallom a sikolyait, és tudom, hogy meg fog halni, és nekem végig kellene néznem, és ezt nem akarom.

Elterült a padlón, felhúzta térdeit, és átkarolta őket. Zokogni kezdett, keservesen, könnyek nélkül. A legrosszabb zokogás ez.

 

   - Ena, figyeljen rám. - Búgta Dr. Somody. - Ef-Egy-U-Dé-Duplavé-Egy-Er...

- Elegem van a játékaiból, maga perverz...Szegény platypus most meghalhat maga miatt!

Ordította, és felkapta a fejét a padlóról, feltámaszkodott bal kezére, és azon volt, hogy abbahagyja a beszélgetést, de ekkor valamiért, valamilyen módon, egy szempillantás alatt megnyugodott. Rájött a kód jelentésére...

"Találj békét!"

És ő abban a pillanatban megnyugodott.Elképzelte, amint a kacsacsőrű emlős magától kiszabadul a csapdából, visszakúszik a víz alá, ahol lassan, de biztonságosan begyógyulnak a sebei. A víz mélyén, ahol jó hideg van, és nincs sok fény és ott várják a többiek, akikkel együtt úszik majd végtelen időkig. Légzése lelassult, testébe visszatért az erő, az élet, az életerő. Minden elnyerte újra a helyét.

- Jobban van, mrs. Hargrove?

- Flagelius becsukta a noteszt, és a térdeire fektette.

- Igen. - Szipogta a nő. - Csak álmos lettem, nagyon...

Flagelius mosolygott.

- Valóban? Elnézést, hogy felzaklattam. Vannak ezek a hülye játékaim, és...

- Nem, nem probléma. Holnap hívjon újra, kérem! - A nő hangja kásás volt, szemei le-leragadtak. - Köszönöm, hogy megmentette a kacsacsőrű emlősömet.

- De hát, ön mentette meg, nemde?

Pár másodpercig hallgattak. Ena csak a parketta egyszerű mintázatát vizsgálta, és szinte beszívott minden vonalat, minden törést, minden szögelletet magába, ahogy bámulta.

- Valóban. Én voltam? - Kérdezte.- Azt hiszem együtt csináltuk. Sajnálom még egyszer, ha felzaklattam. Kérem mondja meg a férjének, hogy hívjon fel, amint teheti!

- Visszhall Dr. Somody... - Súgta Ena, és lassan felegyenesedett a padlóról.

- Visszhall, Ena Hargrove, és szép álmokat...

 

   Ena azonban ezt már nem hallotta meg. Egyetlen célja volt létezésének, hogy bezuhanjon az ágyba, és ne keljen fel jó sokáig. Aludni akart, és platypusokról álmodni, végtelen vonalakról és körökről, négyzetekről, szögekről, és hosszú számsorokról.És valójában, mikor fejét leejtette a párnára, lelke már máshol járt. Álmodott...Flagelius Somody felhajtott egy pohár scotch-ot, már a valódi lakásán, valahol az egyik karcoló valahányadik emeletén. Végignézett lakása hideg üveg és fehér műanyag bútorain, saját ruháján, mely mellőzött minden eleganciát, csupán egyfajta fehér overall volt, szűk garbószerű nyakkal. Lábain fehér papucsszerű lábbeli feszült.

- Mint egy laboratórium... - Mondta.

És kinézett az ablakon, az örökké szürke égre, észrevéve a Holdat. Az egyetlen valódi csodát, amit életében valaha is átélt. A hatalmas, divatosan széles ablak elé húzta az egyik tojásformájú széket. Kényelembe helyezte magát, egy újabb pohár scotch-csal, egy ideig csupán bámulta a napnyugtát. A Hold fénye áthatolt a vastag porfelhő rétegen, és fájdalmasan hirdette:Még nincs vége a világnak teljesen. Flagelius viszont úgy érezte, igen.

- Jegyzetet nyiss! - Mondta az italtól eltompult hangon. - Cím legyen: Ena Hargrove...Pár perccel később, mikor már lehajtotta a wiskheyt, és a Hold teljesen előbújt, hatalmas sebzett arcát könnyekben áztatva vetve a világ felé, lehunyt szemmel mondani kezdte:

- Mit érez egy ember haldoklás közben...

Szentpéteri Goldmann Dávid