Korozmán Gyula saját véleménye írásairól:
A nevem Korozmán Gyula. Jelenleg Budapesten élek, de nemsokára Debrecenbe költözök, hogy ott folytassam egyetemi tanulmányaimat. Platónhoz hasonlóan én is úgy gondolom, hogy a művészet létfontosságú az ember életében. Több művészeti ággal próbálkozom, mégis az írás az ami a legközelebb áll hozzám. Több regényt próbáltam meg írni, de még sokat kell tanulnom. Sokat olvasok, és próbálom fejleszteni magam, hogy még jobban ki tudjam fejezni magam a tinta és a papír segítségével.
Jó szórakozást kíván az Író és csapatunk!
Mi lett veled, te szép világ?
A szeptember elseje mindig ugyanúgy zajlik le az iskolákban. A diákok megjelennek az évnyitón, majd átveszik a tankönyveiket a tanároktól, és elintézik a szükséges adminisztrációt. A mi iskolánkban sem volt ez másképp, csupán az iskola nagyobb létszáma miatt a tankönyvekre sokkal többet kellett várni a könyvtár előtt. Ezt az időt mindig a nyári emlékeink elmesélésére használtuk.
A többség gyorsan letudta a dolgot azzal, hogy otthon egy számítógépes játékkal ütötte el az időt, de voltak érdekes beszámolók is messzi helyekről, hosszú utazásokról és érdekes, regénybe illő kalandokról. Az utolsó beszámolót Katalin mondta, mivel ő olyan dolgot tapasztalt, melyet elhinni nagyon nehéz volt, és félt a hazugság vádjától. Hosszabb unszolás és könyörgés árán azonban mégis elmondta nekünk a történetet, ránk bízva a valóságtartalmának megítélését.
Katalin már a nyár elején elhatározta, hogy diákmunkát fog vállalni, ezért megkereste egyik rokonának az ismerősét, aki Balatonfüreden egy hangulatos kis éttermet vezetett. Ebben az étteremben lett Katalin pincérnő és asztalleszedő egy teljes hónapig. Katalin rendesen végezte a dolgát, és a főnöke teljes mértékben meg volt elégedve a munkájával, azonban az étterem zenekarával egyre több baj volt. A főnök egyre többet veszekedett velük, míg végül a hónap letelte előtt egy héttel ki nem rúgta őket. Ezután több telefonhívás és egyezkedés után az egyik munkaközvetítőtől egy furcsa alak érkezett hozzájuk.
A vendég fiatal volt, nagyon magas és csontos alkatú. A nyári meleg ellenére sötét, de vékony szövetnadrágot és inget viselt, hasonló anyagból készült kis kalappal, melyet mindig a szemébe húzott. Katalin először temetkezési vállalkozónak nézte, de hamar felfedezte a férfi kesztyűs kezében a hangszer tokot. A zenész nem beszélt, csak ha olyan kérdést tettek fel neki, melyre nem volt elég egy egyszerű bólintás. A hangja lágy volt és kellemes. Könnyedén megállapodott a főnökkel a fizetésről és a munkaidőről, csupán azt kérte, hogy beköthesse a szemét a tömeg előtt, és hogy valaki minden órában érintse meg a vállát, hogy tudja mennyi az idő. Ebbe a tulaj gyanakodva, de belement, így az idegen már az első nap munkába állott.
Este nyolckor a Füredi rakparton már gyülekeztek a turisták. Az idegen pedig a szerződés szerint leült a bejárat mellett egy rozoga bárszékre. egy halk csattintással kinyitotta a tokot, és elővett belőle egy jó állapotban lévő régi trombitát. A hangszert elegáns mozdulattal a szájához emelte, és lágyan belefújt. Halk, de pattogós dallamba kezdett, mely az idősebb turistákban régi emlékeket idézett. Az étterem székeit elfoglalták, míg a trombitás egy könnyed keringőbe kezdett. A pincérek és a vendégek akaratuk ellenére is felvették a zene ritmusát. A pincérek lépéseinek koppanása, a pénz csöngése és az evőeszközök csilingelése mintha a dal részei lettek volna. A vendégek egy ideig csendben ettek, de nem tudták megállni, hogy rá ne nézzenek a bekötött szemű művészre, aki előtt ott állt az adományoknak szánt hangszertok, melynek felső részében egy tábla állt: „Nem vagyok vak, csak szégyenlős!” Ez a felirat sokaknak tetszett, mert azt hitték a művész csak fitogtatja a tudományát.
2016. 09. 13.
Már a harmadik dalt fújta a művész, amikor az egyik idősebb hölgy egy kis pénzt adott a lányénak:
- Szilvikém. Kérd meg, hogy a „Vén cigány”-t fújja!
- De mama. Ez itt nem...
A lány nem fejezte be a mondatot. A trombitás meghajolt arra, amerről az idős hölgyet sejtette, és belekezdett a kért nótába, és olyan bámulatos tehetséggel adta elő, hogy egy német nő felsóhajtott:
- Wunderschön master!
A zenész ismét meghajolt, ezúttal a német hölgy felé, majd elkezdte játszani egy új dalt, mely nyilván ismert lehetett, mert a nő a többi német turistával együtt énekelte a dal szövegét:
- Das gibt’s nur einmal...
A dalok egymást követték, és a hangulat szinte már földön túli volt. A zenész minden nótát, minden dalt és minden slágert ismert, mely a magyar és külföldi vendégeknek eszébe jutott, és mindent olyan tehetséggel játszott, mintha összenőtt volna a hangszerével. A művészen a fáradtság legapróbb jelei sem mutatkoztak, még akkor sem, amikor a pincérfiú negyedszerre megérintette a vállát, jelezve, hogy itt az éjfél, és be kell fejezni a műsort. A trombitás bólintott, még egy dalt elfújt búcsúzóul, majd meghajolt, visszatette a hangszerét a tokba és távozott a helységből, ügyelve arra, hogy senki se láthassa az arcát, még a személyzet sem
Másnap estig a művész nem jött ki a szobájából. Csak este nyolckor jött elő. Ismét kihozta a bárszéket, ráült, majd kivette a hangszerét a tokból, és ismét játszani kezdett. A tömeg ismét megrohanta az éttermet, és engedett a vidám dallamok csábításának. A vendégsereg dalolt, a pincérek pedig minden igyekezetük ellenére táncolva vitték ki az ételeket, és tisztították le az asztalt a távozó vendégek után. A gazdagabb vendégek közül sokan próbálták kiderítem a titokzatos művész személyazonosságát, erre azonban esélyük se volt. Sokan szólították meg a tulajdonost, de ő se tudott többet a művészről. Néhányan megpróbálták meglesni az arcát, de a kendő és a trombita ellehetetlenítette az azonosítást. A megbízott pincérfiú ismét figyelmeztette a mestert az idő múlására, és amikor eljött az idő, a művész ismét eltűnt, miután eljátszotta az utolsó dalát.
A hónap utolsó napján az étterem maga volt a bolondok háza. A művészethez értő vagy érteni akaró emberek elözönlötték az éttermet, hogy munkaidőn kívül beszélhessenek a titokzatos művésszel. Volt két karmester, akik ölre mentek, mert mind a kettő a maga zenekarában akarta látni. Egy idős orosz férfi a Moszkvai színházban akarta alkalmazni, melyről a Budapesti Operett színház igazgatója hallani sem akart. Egy előkelő amerikai nő ragaszkodott hozzá, hogy a fia zenetanára legyen. Ilyen és ehhez hasonló követelések hangoztak az étterem előtt, azonban a zenész senkinek sem nyitott ajtót. A társaság végül elfoglalta a vendégek helyeit, és sorra adták le a rendelést, hogy megvárhassák a művész felbukkanását, mely óramű pontossággal meg is történt. A társaság kezdetben üvöltözött, és kiabált, de mind elhalkultak, mikor a fiú belekezdett a Klapka indulóba. A mester zenéje ugyanis ezen az estén sokkal szebben szólt, mint máskor. Az emberek megálltak az utcán, és hallgatták a dallamot, melyet a bekötött szemű művész játszott, nem is figyelve az éttermet ellepő művészek ajánlataira. Ő csak játszott, mintha madár lett volna, kinek ha fészke és élelme megvan, nincs más dolga, mint szívét egy röpke dalba önteni, és vidámságát megosztani a körülötte élőkkel. A dalok egymást követték, de az idő nem állt meg. A pincér fiú teljesítette a kötelességét, és minden egész órában megérintette a művész vállát, emlékeztetve ezen világ legnagyobb hatalmára, az idő múlására.
A negyedik érintésnél már mindenki tudta, hogy ez lesz az utolsó dal. A művész várt egy kicsit, hátha hall egy kérést, de senki nem szólt. Mindenki csendben figyelt, egyedül Katalin nem tudott nyugodni. A szép zene után a csönd borzalmas volt, és kétségtelen, hogy örökre így maradtak volna, ha neki nem jut eszébe egy eredeti ötlet.
- Most játssza el a saját nótáját.
A csend fokozódott. A művész kicsit megemelte az arcát, majd halkan elkezdte fújni a „Muzsikusnak dalból van a lelke” című dalt, melynek végén az egyik híres zenetudós felugrott a helyéről, és egy furcsa gondolattól vezérelve lerántotta leütötte a fiú fejéről a kalapot, és lerántotta arcáról a maszkot. Újra csend lett.
A fiú valóban fiatal volt, és arcvonásai angyali szépségűek lehettek volna, ha három forradás nem csúfította volna el. A három karmolásszerű fekete heg teljesen megváltoztatta az arc benyomását. Ami eddig földöntúli szépségű fennkölt profil volt, most szánalmas és sanyarú lett. Az arc kifejezte minden borzalmat, amit egy ember átvészelhet a földön.
A fiú felugrott a helyéről, és berohant a szobájába, míg a vendégsereg szótlanul követte a tekintetével. Eddig egy titokzatos művészt láttak benne, akit isteni tehetséggel áldott meg a sors, hogy napfényt varázsoljon az emberek borús napjaiba, most azonban csak egy szegény koldusként tekintettek rá, aki rút arcát elrejtve játszott nekik egy étteremben.
Katalin a nyár hátralevő részében nem tudta kiverni a fejéből az emberek tekintetét. Egy rút arc elég, hogy egy nagy művészt koldussá változtasson? De miért? Miért nem lehet mindenki angyali szépségű? Miért nem tükrözi minden arc a lélek tisztaságát? És vajon hány művész tűnt el a világ színpadáról egy csúf arc miatt?
Katalin befejezte a történetét, és mi egy rövid gondolkozás után ítéletet hoztunk. A történet biztosan kitaláció Katalin és a kemény munka összeegyeztethetetlen fogalom.
Korozmán Gyula
