Mike Mikerson saját véleménye írásairól:
Írásaim egyszerű vagy egyszerűnek tűnő történetek, melyekbe becsempészek valami szokatlant, némi iróniát, humort, egy kevés morbiditást. Semmi komoly, csak pár percre kikapcsolja a gondolatok folyamatos áramlását. Célom a szórakoztatás, de azért legyen elgondolkodtató, hogy mindenki levonhassa belőle a számára megfelelő konzekvenciákat.
Jó szórakozást kíván az Író és csapatunk!
Az ihlet
(Liszt Ferenc emlékére)
Gondolj, gondolj, gondolj.
Gondolj, gondolj, megfáradt agyam. Mi lesz már, te kiszáradt dióbél, te víz nélküli gőzgép? Szítsuk fel a tüzet, töltsük fel a kiszáradt tartályt, hogy sebesen zakatolva ismét kifújhassa, a felesleges gőzt. Inkább legyen túlnyomás és nagyot robbanva, elárassza a világot a megannyi sziporkázó hangjegy, mint ez az elkeserítő kongó üresség, melyben lelkem szenvedve bolyong. Hol vannak a hangok, hol a muzsika. Hol egy scherzo, egy etűd, vagy noktürn, melyek máskor viharként kavarognak fejemben, hogy azután kitörve, elfoglalják méltó helyüket, a hangjegyek rendezett erdejében? Csak pár ütemet kérek uram. Néhány kvint, vagy egy-két kvart is megtenné, hogy megtaláljam az elvesztett fonalat. Hogy fejezzem be a kantátát, mikor még el se kezdtem? Ó mily keserves, gyötrelem a kétely. Már értem Lisztet. Egyszer azt mondta. – Hidd el drága barátom, ha engem az ihlet megérint, a szférákig emelkedem, s együtt szárnyalok az angyalokkal, de ha a kényszer diktálja a ritmust, megjárom a pokol bugyrait. Minden bizonnyal ugyanabban a pokolban járhatott, ahová most engem is vetett a sorsom. Talán mégsem ugyanaz, hiszen az ő szenvedése, az ő pokla. Nekem is megvan a magamé. A sekélyes hangzások, elhibázott futamok, vagy egy megbukott zenemű. Mind újabb és újabb lemerülés az alvilág mocskába. De, ki vagyok én, hogy vágyni merjem a könnyű utat? Talán Lisztnek vagy Chopennek könnyebb? Gőte is életét szentelte a Faustnak. Többször is átírta. Vagy vegyük példának okáért Beethovent. Szegény mesternek, mérhetetlen keserűség lehetett szembesülnie hallása fokozatos elvesztésével. Nincs annál keservesebb, mikor egy zeneszerző nem hallhatja saját művének interpretációját. Íme, a példaképeim és barátaim. Példakép a sikerben, barát a keserűségben, iránytű az alkotói válság útvesztőjében.
Ébresztő! Ez csak egy apró zökkenő, nem az amnézia. Én nem fogok alkut kötni Mefisztóval, a pokol urával. Sötét gondolatok, drámai képek, szenvedő szavak. El velük. Inkább legyen szenvedélyes, mint szenvedő, vagy szenvedélyesen szenvedő. Jó. Legyenek sötét gondolatok, hogy utána kitisztulhasson a kép. Lehet drámai, de az első tételt, inkább gyermeki egyszerűség jellemezze, majd a felnőtté válás zavaros, sötét álmai. Vezérmotívum kell, mely minden tételen végigvonul. Hadd jöjjenek azok az érzelmek. Szeressen, nevessen, sírjon és szenvedjen a tisztelt nagyérdemű. Érezzék amit érzek, lássák, amit látok. Karjuk libabőrözzön, torkuk szoruljon, testük zengjen együtt a zenével, elméjük pedig borzongjon! F dúr. Igen legyen a hangnem F dúr. Kell még mulatság, forgatag, szerelem, sőt fájdalmas szerelem. A következő tétel kezdődjék végtelen nyugalomban, békében, hogy azután felüthesse fejét a szorongás, és a félelem. A vészterhes csendet távoli égzengés töri meg, előre vetítve a szomorú jövőt. A főhős, állandó lelki tusák között vergődve tébolyult szerelmében megöli hűtlen kedvesét. Dicstelen életét végül a bitófán végzi be. Ide nagy ívű hangzás kell, nagybőgőkkel, üstdobokkal. Micsoda vad indulatú, kísérteties futamok harsannak fel fejemben. Új tollakat kell vennem. Tízet, húszat, ej, hát, sokat. És tinta is kell, liter szám. Mi ez a forróság? Arcom lázban ég, kezem remeg. Talán jó lenne ennem, ej az még várhat, mert érzem megcsókolt a múzsa. Micsoda kompozíció van születőben. Kantátát akarnak? Azt már nem. De lesz helyette egy csodálatos szimfónia. Nem, inkább fantasztikus szimfónia. Ünnepelni fognak. A Conservatoir versengeni fog a kegyeimért, mi több, az a szőrösszívű igazgató Cherubini, térden állva fogja átadni a díjat és a vele járó pénzjutalmat. Mily felemelő érzés. Már látom magam előtt a színpadot. A zenekar ünnepélyesen készülődik, a zenészek az utolsó hangolásokat végzik. A nézőtéren izgatottan mocorognak az emberek. A terem elsötétül és már hallom is, ahogy Cherubini bejelenti a művem. Hölgyeim és uraim. Nagy tisztelettel ajánlom figyelmükbe a most felcsendülő szimfóniát. A darab címe: A fantasztikus szimfónia. Vezényel a szerző, Hector Berlioz.
Mike Mikerson
2016. 04. 19.
Már megint ez az üresség. Vagy ha nem, akkor ostoba és céltalan gondolatok kavargása. Az emberi porhüvely szánalmas vágyai és gyötrelmei foglalják le eszem járását. Az agyam sűrű masszában úszik, melyben elakadnak fényes ideáim. Gondolataim úgy vánszorognak fejemben, mint a csiga az eső áztatta erdő ragacsos avarjában. Képek, szavak, hangjegyek, mind itt keringenek a homloklebenyem mögött, de nem állnak össze értelmesen megfogalmazható, kottázható egységgé. Mi, vagy ki zárja börtönbe szárnyaló gondolataim? Sötét és hideg van odabent, mint a legmélyebb tömlöc belsejében.
Százéves elhasznált dohszag, mocskos kőpadló, szivárgó víz a kövek eresztékeiből, egy marék odavetett rothadó szalma a sarokban. A falak tövében ezernyi svábbogár, csótány és százlábú futkos. Ha odafigyelek, hallom, a sok szép és nemes, mi több sziporkázó gondolatot ahogy kétségbeesve dörömbölnek tudatalattim, rácsos tölgyfa ajtaján, azt remélve, hogy valaki meghallja és megsajnálja őket. Sírjatok csak gyermekeim, mert eljött a vég. Mi lehetne más, hiszen elveszett a kulcs, mellyel véget vethetnék a rabságotoknak. Oda van hát legbecsesebb kincsem, mit a születésem órájában, örökül kaptam a jóistentől. Talán rosszul sáfárkodtam eme becses jutalommal, mit most visszavesz tőlem, mint koldustól az alamizsnát. Kinek markába tévedésből tíz centimes helyett egy francot tettek. Nem ezt még véletlenül sem feltételezhetem a Mindenhatóról. Mi oka is lenne rá, hiszen oly keményen dolgozom. Hmmm.
