Délibábok gyilkosa

Voltál már szerelmes? Kérdezte halkan mit sem sejtve. Megfogtam cigarettám és lassan beleszívtam, jó mélyre, hogy minden sejtem megérezze. Lassan bólogatni kezdtem; előre-hátra. S ennél lassabban nem is mondhattam volna: Igen. Az idő már későre járt, vagy már korán reggel volt, ki emlékszik már rá? A bár kiürült, a zenészeim is befejezték a muzsikát. A sör és a tesztoszteron szag bekebelezte a pipafüsttel teli bár minden apró zugát. Megfontoltan odasétáltam a zenegéphez, amiből lágyan elindult Ray Charles.

Töltöttem egy-egy pohár bourbont és leültem egy fiatal lány mellé, aki a húsz éves önmagamra emlékeztet, igazából nem is lehet titkolni, teljesen az öreganyja vonásait örökölte.

- Tudod kincsem, az élet nehéz, főleg ha úgy gondolkodsz, mint ahogy én tettem. Karrier, karrier hátán. A művészet és a filozófia mindenekelőtt, de még is megtörtént. Közel negyven éve, pontosan harminc évemhez közelítve világra hoztam a legjobb emberét. Az Apádat! Sokan hitték, hogy feladom, hogy nem fog menni, biztosan állíthatom, én is féltem, minden nap, minden percében. De Te nem erre vagy kíváncsi… 

Nézz körül, majd nézz rám, aztán nézz tükörbe. Amit most látsz magadon, hidd el egy pillantás alatt megváltozik, eltűnik. Tudom közhely, de az élet briliáns, egy pillanat alatt a viszályára fordul, és az egész világodat megváltoztatja egy perc. Velem is így történt.

A zenegép kattogó hangot adott ki magából, s Ray Charles hangja eltűnt a boxok között. Egy karcos női hang átvette az irányítást, lágy mosoly ült arcomra, kortyoltam egy jó nagyot a whiskeymből, s mind a ketten egyszerre rágyújtottunk egy cigarettára, érezve, hogy az est most kezdődik el.

- Tudnod kell, hogy nem könnyű erről beszélnem, az életem azon része kérdőjelekkel volt telis-teli, mai fejjel sem tudom minden pillanat értelmét. Közel húsz éves voltam, csak egy hajszállal fiatalabb, mint most Te. Tele komplexusokkal, színültig csalódásokkal, és óriási falakkal, aminek lebontására Hitler bombái sem lettek volna elegendők. A művészet bekebelezett, s ettől még őrjítőbben fájt. Ám valamilyen oknál fogva, nem tudom hogyan, talán egy pillanatra nem figyeltem az elefántcsonttoronyból rendesen, de a fal elkezdett omladozni, mintha a túloldalról valami, félelmetes nagy erő be akarna törni. Soha nem rettegtem úgy, mint akkor, minden annyira más volt, és egyszerűségében nehéz. – Ne érts félre, engedtem már embert közel, néha túl közel, de ez valami teljesen más volt. Gyereknek és sebezhetőnek éreztem magam, próbáltam menekülni, próbáltam eltaszítani magamtól, de minden sejtem az ellenkezőét tette. Paradoxonok sorozata ölelt körbe és szorított magához. A fejemben még sohasem volt ekkora káosz, de a nap ragyogott és minden délibáb eltűnt, ami addig ápolta kis lelkem darabjait.

Világ életemben úgy éreztem, hogy nincs olyan ember, aki megértene. Nincs olyan férfi, aki felfogná mondataim lényegét. Mindig szerettem volna szavak nélkül beszélni… - Ne nevess szívem, tudom a szavak embere, hogyan kérhet ilyet, de így volt. El akartam csendesülni, és többet akartam tudni, megfejteni mindent, ami körülvesz, de senki sem hagyta, mindenki csak kérdezett és néztek rám bambán, mígnem a fal ledöntése után volt, aki nem kérdezett semmit, csak eleresztett egy mosolyt, és látott mindent, teljes, tiszta valójában. – Ugye azt mondtam, hogy soha nem féltem úgy, mint amikor a fal, ami védett elkezdett omladozni? Addig, míg rám nem pillantott úgy is gondoltam, de azok a szemek belém hatolva felfalták az összes gondolatomat és egy nyitott könyv lettem számára. Minden, amit valaha álmodhattam, akkor és ott valóságnak tűnt. Hittem a holnapban, és a világban, hogy terve van velünk. Talán ezt nevezzük Végzetnek.

Drágám, nem mondom, hogy az volt az a pillanat, amikor felnőttem, de abban biztos vagyok, hogy akkor és ott Nővé váltam, nem kellett érte megváltoznom, csak hagynom, hogy minden illúziómat elpusztítsa.

Ahogy befejeztem a mondatomat, kinyílt az ajtó, és besétált egy jóvágású magas férfi, fiatalembernek már nem nevezném, és ránk nézett. Amy rögtön tudta, amint a szemük összetalálkozott a füsttel teli bárban, hogy a Nagyapjáról beszélek, és hasonló mosolyt eresztett el, mint a kőfal átlépésekor az a Férfi. Ránéztem, és akarva, vagy akaratlanul, csak azt tudom, hogy megtörtént, a szemünk könnyekkel telt meg. Az a gyönyörű lány felállt a bárszékről és a nagyapja karjaiba ugorva zokogott a boldogságtól.

Bíró Fanni