Demencia - A rend megbomlik

​

Már a műszak végéhez közeledtünk, az ebédlőben régi angol énekek szóltak a zene lejátszóból, közben pedig egy néni a nappaliból rázendített a You Are My Sunshine jól ismert, mégis új köntösbe öltöztetett dallamára. Viszonylag nyugodt késő délutánunk volt. Kint esett – mint az esetek többségében és én elmerengtem a gondolataimban. Ilyenkor vacsora előtt itt gyülekezünk és várjuk a szendvicseket. Rose mellett ültem, aki szokásához híven rémült volt, teljesen zavarodott. Szemei tágra nyíltak és az elveszettség életlen szikrái kezdték el szurkálni a bőröm. Csontjait csak a papír vékony, őszi falevélre emlékeztető bőre borította, feje tetején Homoki árvalányhajra emlékeztető korona ékeskedett.

Beszéde már nem volt olyan ékes és választékos, mint amikor az egyetemen okította az arra vágyó diákokat, a szavakat nehezen találta és néha-néha eszébe jutott, hogy valami nincs rendben.

​

Pedig minden a legnagyobb rendben van. Az idő eljár felettünk, mindannyian megöregszünk, és nem marad már semmi abból, amit az életünk során összegyűjtöttünk magunknak; vagyont, tudást, hírnevet, elismerést, díjakat. Mert meztelenül jöttünk és ugyanúgy megyünk el innen. Semmink sincs.

Ő mégis azt érzi, hogy a rend megbomlott.

 - Reggelizni szeretnék! – mondta elvékonyodott, rikácsoló hangján.

 - Rose, délután 5 óra van és a vacsorát várjuk.

 - Tessék? – szemeit még nagyobbra tárta és az egyetlen megmaradt foga hozzáütődött színtelen alsó ajkához. – De hát én még nem is ebédeltem!

 - Rose, tessék megnyugodni, már a reggelin és az ebéden is túl vagyunk.

 - Tessék? – fülsiketítően visongó hangja megkoccan a hófehér csésze falán – nem én nem kaptam ebédet, kaphatnék reggelit?

 - Hamarosan jön a vacsora, addig pedig készítek egy csésze teát.

 - Úristen, majd megfagyok! Itt nagyon hideg van!

​

Leemelek egy tiszta csészét a polcról, háromnegyedig feltöltöm fekete teával, fellágyítom egy leheletnyi tejjel és keverek bele egy kis cukrot.

 - Mi-micsoda reggel, ez már a vég – motyogja rekedtes, elhaló hangon és kortyol egyet a teájából. – Hol vagyok?

 - Cambridgeben – mondom neki mosolyogva.

 - Ha-haza kell, akarok, haza akarok menni!

 - Ez az otthona Rose, Ön itt él. Ez egy idősek otthona.

 - Hogy mi? – kikerekedik a szeme és hitetlenül néz rám, mintha először hallaná. –Te ki vagy?

 - Én vagyok az egyik ápolója.

 - Úristen! És hol a családom?

 - Szoktak jönni látgatóba, de most elfoglaltak és nem tudnak itt lenni.

 - Haza kell mennem.

 - Rose, most már ez a hely az otthona.

 - Ez? – kifejezettem idegesítő hanglejtése van, olyan üvegrepesztő, érdes és erős. Hisztérikus.– Nem én nem itt lakom, én Cambridgeben lakom.

 - Mi most Cambridgeben vagyunk.

​

Maga elé mered és motyog valamit, próbálja összerakni a szótagokat, majd egyetlen pillanatig újra csak a halk zenét hallani a kis ebédlőben. Közben betolják a vacsorát és elkezdjük kihordani a szendvicseket.

 - Itt a „reggelije” Rose – mondom óriási mosollyal az arcomon.

 - De hát én már reggeliztem – egy percig csend van, csak nézünk egymásra értetlenül

 - Akkor az ebédje. Jó étvágyat!

Elégedetten elkezdi falatozni a háromszögre vágott tojásos szendvicset, majd kortyol egyet a teájából. Ha nem tapasztalnám ezt nap mint nap, nem hinném el, hogy ilyen tényleg létezik.

​

Nekik már nincs az, hogy „majd 5 perc múlva megyek”, vagy „várj egy kicsit”. Nekik csak a jelen pillanat létezik, ők most rémültek, most vágynak a szeretetre. Lehet, hogy pillanatokon belül már semmire sem emlékeznek és az arcodat sem tudják hová tenni, – annak ellenére, hogy minden nap látnak – de nekem az a feladatom, hogy az adott pillanatukat szebbé, jobbá és nyugodtabbá tegyem.

Kicsivel a vacsora után hallom, hogy Rose hisztérikus hangja megtöri a csendet.

​

​

​

 - Hol vagyok? Mi ez az egész?

 - Vissza szeretne menni a szobájába?

 - Igen, haza akarok menni. Te ki vagy?

Fogtam a kerekes széket és a szobája felé vettem az irányt.

 - Jaj, milyen hideg reggelünk van, Úristen mindjárt megfagyok.

Segítettem neki lefeküdni, betakarózni.

 - Jó éjt Rose!

 - Tessééék???  De hát még nem is reggeliztem!

​

​

​

​

Forgács Fanni