A nő életében nincs annál szebb és fennköltebb, amikor szíve alatt egy új szív kezd el dobogni, majd pedig testéből egy új csodának adhat életet. Vannak nők, akik kifejezetten az anyaszerepre születtek. Már kiskoruk óta érzik, érhálózataikban pulzál, ott van minden apró sejtjükben, szövetükben, bele van programozva a DNS-ükbe. Ők tudják már az első pillanatban, hogy egy új emberi lény világra hozása nem csak egy szerelmi gyümölcs, hanem attól sokkal-sokkal több. Egy kapcsolat két test és lélek között, mely a legszorosabb és legszentebb ezen a világon, melyet csak az anya érez, mert ő teremtette. Ez az anya gyermek kapcsolat az, melyet az idő múlása sem rombolhat le, megváltoztatja, mert a változás alapörvény, de aki anya, míg él anya marad.

Erre az egyik legjobb példát a munkám során tapasztaltam meg. Néha nehéz megfigyelni, mi rejtőzik a diagnózis mögött, mert a napi rutin, a sokféle teendő elveszi az idődet arról, amiről ennek a munkának valójában szólnia kéne. Amikor idős korban a gondolkodás és a megismerési funkciók beszűkülnek, megváltozik a magatartás, nehezen kezelhetővé válik az ember. A gyors biológiai és szellemi leépülés mellett ott vagyunk mi ápolók, és végignézzük azt, ahogy ez a gyógyíthatatlan betegség visszavezeti a majd száz évet megélt néniket és bácsikat oda, ahonnan jöttek. 
Már nem ismerik a betűket, nem tudják, hogy melyik a bal és a jobb, a széket pedig jobb esetben asztalnak, rosszabb esetben mellékhelyiségnek nézik, és a legalapvetőbb rutintevékenységek válnak teljesen új, ismeretlen kalanddá, megfejtendő rejtéllyé. Aki nem tapasztalta meg ezeket a saját bőrén, lehet, most elámul és csodálkozik, mert fel nem foghatja ezt, ám számomra ez már egy feladat, egy olyan kihívás, mellyel minden nap szembe kell néznem és mely az egész személyemet kívánja. 
Mária néni alacsony, zömök teremtés volt, alkata valamiért a willendorfi Vénusz apró szobrocskájára emlékeztetett. Rövid, őszes haja rendezetlenül takarta el az év redőivel barázdált orcáját. Szemei már nem úgy csillogtak, mint azelőtt, volt bennük valami titkos homály, valami körül nem írható zavarodottság.

Többnyire csak üldögélt és a következő mondatokat kántálta: „Nem tudom, hol vagyok. Meg vagyok rémülve. Nem tudom mit kéne tennem. Meg vagyok rémülve, óh, de nagyon meg vagyok rémülve. Nem tudom, hol vagyok.” Ezeket ismételgette felváltva, órákon át. Néha belebonyolódott a szavak sorrendjébe, volt, hogy keservesen, nyugodtan vagy épp agresszív hangvétellel tette egymás után a hangokat. Egy idő után számára már nem volt jelentése a szavaknak, csak mondta őket, mint egy dalszöveget - mintha egy vers lenne – ritmikusan, dallamos hanglejtéssel. 
Sokszor leültem mellé, megfogtam a kezét és a fülébe súgtam egy kedves dalt. 

„You told me once, dear, you really loved me

(Egyszer azt mondtad kedves, hogy valóban szeretsz)
And no one else could come between.”

(És senki más nem állhat közénk)

Az ismerős szöveg és dallam hallatára velem énekelt és volt, hogy órákig énekeltünk. Úgy szorította kezeimet, hogy már nem éreztem őket, de nem akartam szabadulni hosszú, görbe ujjai ketrecéből. 

„You are my sunshine, my only sunshine

(Te vagy a napsugaram, az egyetlen napsugaram)
You make me happy when skies are gray

(Boldoggá teszel, mikor szürke az ég)
You'll never know dear, how much I love you

(Sosem tudhatod kedvesem, mennyire szeretlek)
Please don't take my sunshine away”

(Kérlek ne vidd el a napsugaram)

​

A versszak végén nyomatékosítottunk egy hangos ÁMEN-el, tapsoltunk és nevettünk. Felemelte apró kezemet és puszilgatni kezdte, majd elmondta, mennyire szeret. 
„Szeretlek csillagom, teljes szívemből szeretlek. Mindig maradj velem.” Magamhoz öleltem a majd’ száz éves apró nénit, aki a kezeimet szorongatta és folytattuk az éneklést. 
Nehéz volt a gondját viselni, mert már nem gondoskodott saját magáról és nekünk, ápolóknak sem tűrte meg, hogy megfürdessük és szép, tiszta ruhát adjunk rá. Félt, kiabált, harapott, rúgott. De egy kedves énekszóval, egy gyönge kézfogással olykor sikerült megenyhíteni. Ez a nagy kihívás ebben a munkában, ugyanúgy ahogy a gyerekeknél, vagy akár bármelyik másik embertársunknál. Meg kell találni milliónyi kulcsból azt az egyet, ami kinyitja a zárat, azt az egyetlen apró dolgot, mely segít kapcsolatba lépni a másik emberrel és mely egy új világot nyit meg előttünk. Manapság sokan elfeledkezünk arról, hogy kulcsokat keresgéljünk, mert nagy odafigyelést igényel, türelmet, odaadást és feltétel nélküli szeretetet, így ezek hiányában első látásra döntünk az adott emberről. Lehet, hogy agresszív, önző és makacs, de mi van ezek mögött a tulajdonságok mögött? Mi okozza? Mit rejt az ajtó? 
Mária néninél a dal, az érintés és a gyerekek voltak a kulcs. Volt, hogy egész nap el tudott ücsörögni egy játékbabával, akinek énekelt, kedves szavakat súgott a fülébe, itatta, etette és a karjaiban ringatta. 
Ezek a dolgok viszont abba az időbe késztettek visszarepíteni engem, ahol még nem volt Alzheimer, nem volt demencia. Egyszer csak azt a nőt láttam, aki az 1930-as években egy édesség boltot vezetett, egy angliai falucskában, amit azért nyitott, hogy a gyerekeknek kedveskedhessen; nyalólát és csokit adott nekik, mosolygott és napfényt fecskendezett a muffin tetejére. Majd azt a fiatal anyát láttam, aki nem csak a saját kislánya és kisfia gondját viselte, hanem sok szegény, árva gyermeket vett magához és nevelte fel őket, szeretettel töltve meg a mindennapjaikat. Aztán láttam a nagymamát, aki körül unokák szaladgáltak és Ő rákezdett egy jól ismert dallamra…

„You are my sunshine, my only sunshine

(Te vagy a napsugaram, az egyetlen napsugaram)
You make me happy when skies are gray”

(Boldoggá teszel, mikor szürke az ég)

… és én visszacsöppentem a jelenbe. Mária néni mellettem ült, kezében a játékbaba. A dallam ritmusára ringatta, a fülébe suttogott, játszott vele. Megmutatta nekem, hogy nézzem meg, milyen szép kék a szeme és milyen apró, puha kezei vannak. Helyeseltem, és a baba merev vonásaira néztem, a mozdulatlan üvegszemekre és a kemény, műanyag kezecskékre, majd pedig a csillogó szemű Mária nénire, és megpillantottam benne az univerzális anyaságot. Minden anyát egyetlen remegő kezű néniben. Mint a Bibliában Jézus édesanyja, hiszen sokan mondják, hogy a név kötelez…

Halála előtt sokat voltam mellette. Fogtam a kezét, beszéltem hozzá, de ő már nem nagyon válaszolt. Éjszaka ment el és én másnap reggel bementem a szobájába, leültem az ágya mellé, és halkan, elcsukló hangon csak ennyit tudtam suttogni; „goodbye my sunshine”. (Viszlát Napsugaram)
A babájával és a fekete retiküljével vitték el és megértettem: az anyaságot nem szüntetheti meg semmi. Mária néni anyja volt sok-sok gyermeknek élete során, anyaként ringatta utolsó éveiben a műanyag babát és anyaként szorította a kezemet éneklés közben. Aki anyának született, és a DNS-ben hordozza ezt a szerepet, az mindig anya marad. Változik, mert a változás törvényszerű, de nem szűnik meg soha.

​

​

​

Forgács Fanni