Egy Kérész élete

 

   Milyen múlandó is az élet. Gyakran észrevétlenül távozik, bármilyen jellegű előzetes figyelmeztetés nélkül. Máskor túl sok jel, impulzus vagy történés jelzi az elkerülhetetlent. A feltevés kedvéért, gondolj csak bele, mit tennél, ha egy napod volna csupán? Nem több, nem kevesebb. Megszületnél fejlett adottságokkal, de emlékek nélkül. Mit tennél? Talán szeretnél? Esetleg sorsod ellen küzdenél? Sajnálkoznál vagy remélnél? Mindezek kivitelezése emlékek nélkül úgy fest lehetetlen… Az idő nagy Úr, kegyetlen és fukar. Szűken méri kincseit, drágaköveiből csak a kiváltságosoknak jut. Viszont nem lehet mindenki kiváltságos, fontold meg hát jól, mire költöd saját vagyonod. Értékeld át, nem pusztán az életed, a benne rejlő értékeket is…

   Tumsynak [ ejtsd: Tumszi ] nem volt több ideje 24 óránál. Neki ennyi adatott meg. Nem tudott ellene tenni, még annak sem volt tudatában, hogy születésének napja egyben utolsó napja is. Halálának napja…

 

 

   Éjfélt üt az idő. A fekete égbolton szürke madár repül társaival vállvetve. Ez az éjszaka más, mint a többi. Mitől? Minden tízedik év nyarának utolsó napján a Föld magához hív egy lelket, minek 24 órája van itt tartózkodni. Utána vissza kell térnie a többi lélek közé, oda ahonnan jött, a Kozmosz birodalmába. Kevés léleknek adatik meg, hogy Földi haláluk után újra testet öltsenek.

 

   Éjfél után egy perccel motoszkálás töri meg az erdő csendjét. Tumsy, mert ő ezzel a névvel született, a név eredetét még firtatni is időpocsékolás volna. Akár az emberi újszülöttek, mezítelenül fekszik az avaron, a testét érő ingerek teljesen a földhöz szegezik. A tüdőbe jutó oxigén darázsfullánkok módjára kínozza a nem használt szervet. Még a nedves bőrére érkező lágy szellő érzete is viharnak tűnik. Kétségbeesetten nyúl az ég felé, ujjai között megfeszülve pattan szét az addig testét borító anyag. Érzékeny szemét zavarja a félhomály, orrát bombázzák a későn virágzó fajok pollenjei. Bizonytalanul feláll, lábai nem is olyan gyengék, mint első megítélésre. A kezdeti sokk után megteszi élete első három lépését, aztán visszafordul eszmélési helye irányába. Nagyot sóhajt. Világos, sápadt zöld mellkasa megemelkedik, ahogy az ég felé fordítva arcát széttárja karjait. – Ilyen érzés megszületni! – leheli a hűvös, őszi levegőbe – A rengeteg fájdalom után hihetetlen boldogság tölt el. Végre, tested minden porcikájában érzed, hogy élsz!

 

   A Tumsyhoz hasonló lelkek emlékek és érzelmek nélkül érkeznek a Földre. Kinézetük hasonlít az emberekére és egy rovar megjelenésére egyaránt. Feladatukat mélyen, génjeikbe kódolták, így ösztönösen tudják mi a dolguk. Egy különösebben ingerszegény környezetben, másra amúgy sem lenne lehetőségük. A Kérészeknek már csak ez a sorsuk. Így nevezik a Kozmoszból érkezett lelkeket. Ők táplálják a tízévente virágzó Doviniumot, [ ejtsd: Dovínium ] ami az egész bolygót védelmezi éltető gyökereivel. Ingerszegény környezet? Miért is? A Dovinium ugyan is csak egyetlen helyen fordul elő a Földön. Egy misztikus völgyben, több ezer faj takarásában. Így legtöbben észre sem veszik fontosságának mértékét.

 

   Hajnali egy óra tájékán Tumsy már nem hasonlít egykori önmagára. Siet, hisz ösztönösen érzi, valamiért gyorsítania kell mozdulatain, lépésein. Kiegyensúlyozottan halad a sötétben, ügyesen manőverezve a buja ajnövényzetben. Testén öblös levelű, erős növények feszülnek, mik védelem és ruha gyanánt funkcionálnak. Bőre teljesen megszáradt, alkalmazkodott a szokatlanul magas páratartalomhoz. Gyors anyagcseréjének köszönhetően az átlagnál hamarabb reagál az őt érő ingerekre. A fák között szentjános bogarakra hasonlító rovarok lejtenek kihívó táncot. Önfeledten cikáznak a légben, rezegtetve potrohukat és csápjukat. Tumsy megáll, alaposan rácsodálkozik a bogártáncra. Ha nem tudnánk, hogy nincsenek emlékei azt hinnénk, valami ismerőset lát. Vagy ez nem puszta feltételezés? Mi van, ha valóban emlékszik valamire a múltjából? Nem! Ez teljességgel kizárt, nincsenek emlékei az előző életéből… A hüvelykujj méretű világító bogarak teljesen elbűvölik. Egy pillanatra talán, még érkezésének célját is elfeledi. Közelebb hajol hozzájuk, szinte orcáját érik a viháncoló bogarak ízelt lábai. A könnyedén lebegtetett hártyás szárnyak megragadják tekintetét. Felegyenesedik, majd rádöbben, hátából hasonló szerkezetű képletek simulnak bőréhez.A finom mechanikájú szárnyakon megcsillan a világító bogarak aranysárga fénye. Eddig miért nem vette észre ezeket? Pedig mindvégig ott voltak. Érdekes volna az a megállapítás, hogy nem tudott létezésükről. Szemei nagyobb szögben látják a még derengésben szunnyadó erdőt, mint bármely más élőlény. Hasonló a rovarok összetett szeméhez, csak sokkal fejlettebb annál.

 

   Két óra múlik, mire Tumsy eléri a Doviniumot. Az eltelt évek alatt már benőtték a fényért harcoló növények részei. Vastag gyökerei egész a Földkéreg mélyére hatolnak. Méretei mellett eltörpülnek az erdő egyéb élőlényei. A gigantikus trópusi fák, apró gyomnövényként lengedeznek az öreg növény oldalánál. Az ember nagyságú Tumsy tiszteletteljesen tekint végig az aggastyán növényen. Szárnyainak most nagy hasznát veszi, segítségük nélkül bizonyára kifutna az időből. A hártyavékony, páros képletek lassan megemelkednek, majd tapasztalt pilótákra valló pimasz eleganciával a levegőbe emelik az alig ötven kilogrammos testet. A koordináción igaz, bőven lesz még mit javítani. De te vajon, hogy szerepelnél az első repülési kísérleteden? Kezeivel egyensúlyozva próbálja irányítani testét, mikor eléri a kívánt magasságot. Sikerül rálelnie az ideális testtartásra. Körülrepüli a Dovinium ormótlan szárát, végül úgy dönt, nem siet, minek is kapkodni. Felemelkedik az árnyékvilágból és a fák lombkoronája fölött lebeg. Az addig takarásban megbúvó csillagképeket pásztázza. Milyen lebilincselő látvány, gondolja. A Dovinium még ebből a nézetből is óriásnak számít, annak ellenére, hogy számos élősködő növény használja támaszának. Saját színvilága épphogy észrevehető a több száz levél és inda gyilkos ölelésétől. Ahogy elméláz az eldugott erdő felett, tettvággyal fűszerezett elégedettség önti el a lelkét. Boldog attól a tudattól, hogy neki ebben a világban feladata van. Rögvest hozzá is lát. Visszaereszkedve a talajra sorjában elkezdi megtisztítani, a szárat, leveleket, végül a bimbót rejtő növénykürtőt. Helyenként az elhalt részek égett papírfoszlányokként omlanak szét Tumsy kezei között. A levegő fokozatosan megtelik, a száraz, pernyeszerű anyagokkal. Az erőteljes szárnycsapások örvényt kavarnak a barna felhőben. Nem is sejti, ezzel mennyire óvatlan. Elárulja nem csak saját, de a nélkülözhetetlen Dovinium hollétét is, az ártó akaratú lényeknek. De, mégis ki, vagy mi akarna ártani nekik?

 

   Közel nyolc órán keresztül, megállás nélkül, magát nem kímélve fáradozik a növény megtisztításán. Eredményesen. A napsütéstől megvilágított táj úszik a nemes óriás tündöklő színeiben. Türkizkék, lila és zöld mintázatú levelei kihangsúlyozzák a bíbor vörös bimbót, ami a barack szín kürtőből az ég felé mered.

 

   Ma éjfélkor, tíz év után végre újra kinyílik. Fenntartva ezzel az élet örök körforgását, békét és káoszt, születést és halált. Ám milyen áron? A szélben meglengetett levelek nagyon hasonlítanak Tumsy szárnyaira. Lehetséges, hogy nem is levelek? Talán az előző Kérészek szárnyai? Ez minden, ami megmaradt belőlük, annyi gondoskodás után?

 

   Tumsy homlokán gyöngyöző verítékkel dől, egy kényelmesnek ítélt fa törzsének. Elégedetten szemléli munkája gyümölcsét, minden jellegű gyanakvás, vagy ártó gondolat nélkül. Hogy is gondolhatná valaki, akiben azt a tudatot kódolták, védelmezze és gondozza ezt a növényt, az majd az életét követeli… Az óriás, csak egy tiszta és önzetlen lélek halálával élhet tovább. Így kapja meg a tízévnyi fejlődéshez szükséges tartalékokat. Erre akárki nem volna képes, csak egy Kérész. Mellettük szól a tudatlanság, előző életükből elveszejtett emlékeik hiánya. Ha valamilyen módon visszakaphatnák őket, maguk is találnának megoldást a növény táplálására, megmentve életüket. A lélek korai halálával, mielőtt a Dovinium magába olvasztaná, felborulna az egyensúly. A bimbó nem nyílna ki többé, a halhatatlan növény pedig elpusztulna. Soha nem látott dögvész, káosz és kétségbeesés venné kezdetét. Mindez egyetlen, kulcsfontosságú elem kivételével a nagy egészből. Ennek tehát így kell lennie, nincs más megoldás. A Kérészek sorsa születésüktől kezdve megpecsételődik…

 

   Pillái ólom módjára húzzák egyre lejjebb és lejjebb szemhéját, míg elnyomja az álom. Tökéletesen megfeledkezve önmagáról, a fáradtság ismeretlen érzése hamar diadalt arat Tumsy elcsigázott testén. Mélyen alámerül az álomvilágban, elméje friss élményeiből kreált fordulatos filmet vetít tudatába. Valahogy mégsem teljesen az élményeit látja, ezeket még biztosan nem tapasztalta.

Egy tengerparton sétál, napnyugta van. A homokos partot, hirtelen váltja fel egy ligetes. Benne fűzfák terebélyesednek szét, alattuk virít a dús, menta zöld pázsit. Fából faragott, kovácsolt vaslábakon álló pad terpeszkedik a legnagyobb fa alatt. Mindenhol érződik a tenger és a fű kevert, édeskés illata. A partról egyenesen a fa alá lépked, kényelembe helyezkedik a mívesen megmunkált padon. Számára ismerős hangokat hall a távolból, miközben a szél pajkos kisfiú módjára játszik fekete hajtincseivel. Hajtincsek… Hajtincsek… Borzolódnak, lágyan végigsimulnak arcán, tüsszentésre ingerelve orrát. A lemenő napsugarak arany köntösbe öltöztetik az egész partot, előcsalogatva az éjjeli állatokat. Dacolva a veszéllyel és fittyet hányva Tumsyra, megjelennek a szentjános bogarak. Mindenünnen a fűzfa lombkoronájából, törzséből, ágai közül, levelei alól és odvából. Kisvártatva egy egész raj veszi körül az elképedt lányt, aki mélyen tudatába véste ezt a felejthetetlen emléket…

 

   Bőven, sötétedés után úgy kilenc óra lehet, mikor felébred. Az álmok világából felriasztja valami süvöltő, robbanásszerű hang együttes, ami eddig ismeretlen számára. A csillagok újra átvették dominanciájukat az ég trónusán. Az a szó, hogy félelem teljesen idegen a Kérészeknek. Nem ismervén a fájdalmat, szenvedést és gyötrelmet, Tumsynak eszébe sem jut megrettenni az idegen zajtól. Még a friss álom bódulatában, de kíváncsiságtól vezérelve felemelkedik az erdő lombkorona szintje fölé. Megpillant valamit a távolban, ami még a bogarak táncánál is jobban lenyűgözi. Egységes és különböző színtónusú fények emelkednek magasba a távolban. Egyszerre, öt különböző, egymástól messze elhelyezkedő helyről. Elérve az ég peremét felrobbanva, atomjaikra hullnak, bevilágítva az éjszakai égboltot. Megigézik Tumsy pillantását, hirtelen nem tudja, melyik irányba nézzen. Mindegyik olyan lélegzet elállítóan összetett és egyedi. Piros, kék, zöld, sárga, lila, fehér és még sorolhatnánk, annyi féle szín és forma ölt alakot a csillagok figyelő szeme alatt. Kezeivel lelkesen nyúl a tűpárnaként szétpattanó égi színjáték irányába. Most először érez valamit, ami különbözik az eddigiektől. Vágyakozik. Vágyakozik arra, hogy közvetlen közelről lehessen része ennek a nem mindennapi történésnek. Meggondolatlanul elindul, a sárga felhő irányába, de alig tesz meg néhány métert meghátrál. Ő nem ezért van itt. Neki más feladata van, aminek fontossága mellett saját, önző érdekeit szolgáló vágyai nem férnek meg. Lemondóan leengedi kezét teste mellé, és szomorúan mered a távolba. Nem tiltanák meg neki, hogy menjen, ő mégis a maradás mellett dönt. Valami belső hang, nem engedi. Nyugtalan lenne ott belül, ha elmenne. Mennyire tiszta és önfeláldozó, gondolhatjuk. Létezik ilyesmi egyáltalán? Igen, valóban létezik, de csak úgy tud fennmaradni, hogy a tudatlanság árnya borul rá. Mint egy láthatatlan védőfal, nem engedi kilépni a körülhatárolt területről, mely jelen esetben a Dovinium erdeje.

 

   Egy órával később, a távoli városok még mindig ontják magukból az égi szín kavalkád csodáját. Ünnepelnek. Boldogok a tudatlanok, mert nem látják egy ponttól a nagy egészet. Minden nép, hagyományosan az ősz első napján tartja az éves Dovinium fesztivált, megünnepelve ezzel, a megújulást, az életet. Kevesen vannak tisztában, az ünnep valódi tartalmával. A növény nem csak életet ad, tízévente egyet el is vesz… Joggal kérdezhetünk rá, mit ünnepelnek a népek? A Világ megújulását, vagy, hogy egy élet feláldozza önmagát a közjó érdekében? Melyik a fontosabb? Magában mérlegeljen mindenki, majd döntsön! Kompromisszum nincs, vagy az egyik vagy a másik, mindig így volt, van és lesz… Van amin, még ha akarunk is, akkor sem lehet változtatni…

 

   Immár megelégedve a puszta ténnyel, hogy átélhet valami ennyire magasztos élményt, Tumsy egyhelyben lebeg. Átadja magát, ennek az idegen jelenségnek, aminek még a nevét sem tudja. Nem telik el sok idő, mire az utolsó robbanások veszik kezdetét, majd vége. Nincs több süvöltő fénycsóva, csak a színtiszta felhőmentes égbolt és látóhatár. Hamar megértve, mi történt, Tumsy visszaereszkedik a Dovinium gyökereihez, a földre. Féloldalas mosollyal az arcán, visszagondol álmára, az eddig átéltekre, az ismeretlen fényjátékra. – Köszönöm neked, kedves ismeretlen, hogy most itt lehetek. – mondja ki hangosan, megtörve az erdő eddigi csendét. Felfoghatjuk ezt hálának, vagy köszönetnyilvánításnak is, de ő leginkább csak egy valamit akart elérni vele. Válaszokat. Abban bízott, ha kimondja, amire gondol, talán valaki válaszokat ad neki, azt nem gondolta, hogy ez nem a megfelelő személy lesz.

 

   Gyors, alig hallható léptekre lesz figyelmes, ezek után annyira hirtelen történik minden, hogy felfogni is nehéz. Megmerevedik, testét pedig elönti egy dinamikus érzés, a fájdalom. Olyan erőteljes, hogy mozdulni sem bír, az érzés a mellkasában összpontosul. – Neked nem lenne szabad itt lenned. De ezt a hibát, rögvest kijavítjuk. – fordít egyet a hátulról szívébe döfött dupla pengéjű késen, majd kihúzza és a földre löki Tumsyt. A markáns, mély hang, örökre beivódott a tudatába. Arccal előre a földre zuhan, kezével testéhez kap, próbálja elállítani a vérzést, de túl nagy a seb. A sötét alak előtt vonaglik a földön, jobbjára teljesen tehetetlen az események ellen. Tudatlansága miatt éppoly erős, mint amennyire kiszolgáltatott. – Ezt nem hevered ki, az amiját méreggel itattam át, biztos, ami biztos. – Kuncogásba fulladva törölgeti a halálos sebet ejtő tárgyat az idegen. – Most ha megbocsájtasz, sietnem kell, még a végén tetten érnek és lőttek az egész tervnek! – Fejezi be a mondatot, majd nesztelenül eltűnik a sűrűben. Igaza van, elég kilátástalan a helyzet. Már az is meglepő, hogy valaki fellelte a Dovinium virágzási helyét.

 

   Kínoktól meggyötörten fekszik éjjeli tizenegy óráig, mozdulatlanul. Az is csoda, hogy teste eddig kibírta a hatalmas vérveszteséget, és a szúrás okozta fájdalmat. Tumsy nem ájult el, végig tudatánál volt, ezzel is jobban átértékelve mindent, átérezve a szenvedést. Vajon próbára teszik? Próbára teszi valaki? Mégis mi a célja ezzel? Egy olyan lélekkel így elbánni, akinek amúgy sincs sok ideje hátra, de élete utolsó perceiben szenvedjen a leginkább? Könyörtelen… Bárki szövi az élet sorsfonalait, biztosan összekeverte valakiét, hősünkével. Kevesen érdemelnek, ilyen viszontagságosan szörnyű véget. Érzékei nem működnek már teljes pontossággal, teste is kezd kihűlni. Mennyi lehet neki hátra? Egy óra, kettő? Talán fél? Ez benne az őrítő, lehetetlen pontosan megmondani. Vagy talán jobb is így, végig azon gondolkodni, hogy már csak ennyi van hátra… Tumsy nem gondolkodott el ezen, igazából nem gondolt semmire. Valamiért egészen könnyű volt elfogadnia, hogy neki ennyi adatott meg, élete itt véget ér. Mondhatnánk azt, hogy ez is génkódolásának egyik kiváltsága, de nem. Mind ez azért ilyen egyszerű számára, mert olyan keveset élt. Tudatában sincs annak, mi veszíteni valója van. 24 óra. Emberi léptékekkel is gyors, nem még egy egész életre tekintve. Semmire nem jut idő, amire máskor megszámlálhatatlanul szórjuk a drága perceket, órákat, napokat, hónapokat, éveket…

 

   Éjfél előtt nem sokkal, a Hold a megfelelő szögben világítja meg a Dovinium kifejlődött virágát. Itt az idő! Amint Tumsy erőtlenül kúszik, a védelmezett növényhez, tompán, kiáltásokat hall. Szemeit már nem bírja nyitva tartani, a tudatlanoknak úgy festhet, mint egy régen kimúlt teremtmény. Egy erős kar felhúzza a földről, gyengéden rázni kezdi testét vállánál átkarolva. Mire hunyorogva kinyitja szemét, három ismeretlen arcot pillant meg maga körül. Kinézetre vannak olyan furcsák akár ő, de jelen helyzetben ez lényegtelen. Hevesen vitatkoznak valamiről, amiből semmit sem hall. Nagyon fázik, már nem érzi végtagjait, sem az idő múlását. Számára annak tudata jelenti az életet, aminek most vége szakad, eljött az éjfél…

 

   Törvényszerűséggel villannak fel az erdő, pontjai, fényárban fürösztve a közeli élőlényeket. A Dovinium kürtője, megemelkedik, felszínre segítve az eddig szunnyadó bimbót. Holdsugarak segítik, beteljesíteni a bonyolult műveletet. Minden megtelik ezüst, kék és zöld színkombinációkkal, a rovarok, bogarak, növények és állatok is majdhogy Földöntúli jeleket engednek kirajzolódni magukon. Tumsy teste megemelkedik, kész egybeolvadni az óriással, ám mielőtt ez megtörténne, lelkét emészti fel a könyörületet nem ismerő növény. Ahogy lelke távozik testéből, egy másodperc töredékéig, az égből szemléli a Világot. Ekkor megtörik benne valami, elméje újra megtelik régi emlék képeivel. Mindenre emlékszik arra, hogy ki volt ő, melyik korban és mikor élt. Milyen élete volt, hogyan ért véget… Már nem akar meghalni! Próbál küzdeni, maradni, hisz tisztában van vele, kapott még egy lehetőséget, amivel élni szeretne! A három idegen tanácstalanul szemléli az eseményeket, míg egyikük elhatározásra jut. Feláll és Tumsy élettelenül lebegő testéhez lép. Széttárja addig ruhája alatt rejlő hófehér, tollas szárnyait és egy szintbe emelkedik a testtel. Fentről szemlélve tisztán látja és hallja, amint idegen kifejezéseket, mondatokat kezd kántálni, gyors és jól begyakorolt kézmozdulatok kíséretében. Az erdő csillogása eléri tetőpontját, mire a Dovinium opálos, párducmintás virága kinyílik. Ezzel párhuzamosan, befejezte kántálását az idegen, kezében csillogóan fénylő gömböt tartva. Mielőtt Tumsy teste végleg egybeolvadna a Doviniummal és az éjfél megüti a tizenkettőt, a két meleg kéz véralvadt mellkasába nyomja a pulzáló gömböt. A Világ körforgása ismét beteljesült…

A virág kinyílt, egy élet pedig oda. A Tumsyt megtaláló idegenek értetlenül merednek előre, a történtek hatása alatt vannak. Egészen eddig a pontig. Pukkanás szerű hang, mikor valamiben túl nagy a nyomás és szétreped. Tumsy jelenik meg a Dovinium törzsében, belőle sértetlenül emelkedik ki teste. A növény oldaláról hirtelen leszáradnak a rovarszárnyakat formáló levelek. Összeszáradnak, zsugorodnak, megbarnulnak, majd megfeketedve válnak semmivé, mielőtt a földre érnének. Mindenki feszülten figyeli az eseményeket, a virág színe is megváltozik, a régi pompa helyett, a zöld hétköznapi árnyalatait ölti magára. Egyedül a növénykürtő marad barack sárga, a virág pedig bíboros árnyalatú. Ezek után, biztosan felteszed magadban a kérdést, na és Tumsy? Mi történt vele? Életben van? Nem ütközik ez a Világ körforgásának kőbe vésett szabályaival? De igen, ezelőtt ilyesmire még nem volt példa…

 

   Teste leereszkedik hármójuk közé, visszatérnek bele az életet jelző színek. – Jól vagy? Mondj valamit! – kérdezi egyikük, mikor végre kinyitja szemét. Hirtelen kimondja az első szót, ami eszébe jut. Talán a halál és élet közötti vékony válaszfalon töltött idő az oka, ennek a teljesen értelmetlen szónak. Vele mégis mosolyt, könnyeket, és megkönnyebbülést vált ki abból a háromból. Ez a szó pedig nem más, mint a legnagyobb élményt jelentő dolog két élete folyamán, aminek nevét visszakapott emlékei révén újra képes kimondani: - Tűzijáték!

Áthágott törvények, egy megmentett élet… Esély, az életre… Csak ez lebegett Tumsy szemei előtt mikor megpillantott engem és a többieket. – Köszöntelek újra az élők sorában, majd mi vigyázunk rád. – töröltem le Tumsy arcáról az első, öröm okozta kóbor könnycseppet…

 

Maksa Alexandra

2016. 03. 13.