Felhő

 

   -Mit szeretnél mondani? - nézel rám hatalmas kék szemekkel. A pasztellszínű lépcsők tengerhabként nyalogatják a bokádat.  Közelebb lépek. Hajnal illatod van.

​

  Ha unatkozom, elképzelem a temetésemet. Egész szórakoztató. Mindig más és más, az adott pillanattól függ. Ma szinte csak én voltam ott, pár koszorú, na meg persze a szakadó eső. De tegnap nagyon sokan eljöttek és mindenki keservesen zokogott. Olykor hamvasztást kérek és a régi istenek kezébe helyezem a lelkem, máskor pedig olyan ájtatos beszéd keretében térek örök nyugalomra, hogy még várakoznom kell a kapuban, mert Péter is lejött hallgatni a papot. Ha nem a pokolba kerülök. Szerencsére a több évnyi töri óra meggyőzött arról, hogy épp elég szörnyűség történt már a világon, és beépíthetőség, bővíthetőség ide vagy oda, a pokol már rég betelt. Bár lehet csak nyugtatom magam…

​

  Lassan megfontolva vándorolt a füst, ki a kéményből, majd csöndesen csordult bele az éjszakába. Mosoly kúszott az arcomra. Minden rendben volt. A legnagyobb rendben.  Habfürdőszerű ellazultsággal szeltem át az utcát. A ház előtti fák a hűvösebb szellőtől kissé befelé hajolva ölelték körül a piros téglás kuckónkat. A lámpák tompán csillogtak, apa tudta, hogy ma később jövök haza. A kulcs már belesimult a kezembe, mikor a zongora hangja megtörte a csendet. A kijelzőről a legjobb barátnőm mosolygott rám.
- És hogy vagy? - kérdeztem vissza már a szobám melegéből, hogy végre nyugodtan elolvashassam azokat az üzeneteket és ne kelljen párbeszédbe elegyedni. A gépem halkan búgott, miközben igyekeztem a lehető leghalkabban kattintani a különböző ikonokra. Egy kis nyugalom. A lejátszás megkezdődött a vonal túlsó oldalán, lassan monoton duruzsolásfolyammá olvadtak össze a szavak és mondatok, én meg egy határozott mozdulattal száműztem mindenfajta bűntudatot.

​

  Másnap az ég tükörré folyt szét a fejünk felett, fényes ezüstös-fehérre sápadt, és ha az ember kitartóan nézett fölfele, szinte várta, hogy visszanézzen valaki. Szerda volt, a lehető legátlagosabb, legsemmilyenebb nap, és te ezt a napot választottad, hogy megjelenj az életünkben. A matekóra bágyatag gumóállapotát halk cuppogás, majd egy bátortalan kopogás zavarta meg. A tanár feje enyhén megrezzent, ahogy kirántották a számok közül és leheletnyi bosszúság suhant át az arcán. Az ajtóban egy kanárisárga hajú, szeplős lány állt tétován. Te voltál az. Furcsa ortopédcipőszerű képződmény volt a lábadon, bár első ránézésre inkább azt mondtam volna, valami állat az és épp a bokád lerágásán fáradozik. A félénkségedet legyőzve, egyenesen a tanárhoz mentél, felágaskodtál- hiszen egészen apró vagy-, hogy a fülébe súghass, és mintha hatalmas titkot árulnál el a kezeddel falat emeltél. A tanár idegen arckifejezéssel hallgatott végig, majd monoton hangon bemutatott, miközben te a sarkadon libikókáztál. Megzavarta ez a suttogásos közjáték, gondolataiban még mindig derivált és alig várta, hogy a furcsa kinézetű rendbontó végre leüljön, és ő tovább folytathassa a munkáját.

​

   Az osztály az első pillanattól kezdve furcsa számkivetettként kezelt téged, volt benned valami különös, ami miatt az ember nem tudott besorolni a már megszokott klikkekbe. Néhányan beléd kötöttek, de a beszélgetés után - mivel egy beszólás után neked az volt a reakciód, hogy megkérdezted , hogy van a másik- a kötözködő mindig kétes érzelmekkel távozott az elmeállapotodat illetően, így egyfajta ne bántsd kultusz alakult köréd.   Mi elvoltunk egymás mellett. Nem érdekeltél. Különcnek tartottalak, gyengének.  Belül néha - sőt egész sokszor- kacagtam rajtad, majd azzal nyugtattam a lelkiismeretemet, hogy mikor a barátaim tették ezt, megrovóan pillantottam rájuk, ők meg csak néztek rám gúny és tisztelet keverékével, vállat vontak, hogy egy unalmas angyal vagyok, nem lehet velem mit csinálni. Elmosolyodtam.

​

   Békésen teltek a hetek, az élni és élni hagyni elv alapján rendeződtek a viszonyok az osztályban és ez, mikor a lányok négyszer többen vannak mint a fiúk, igen nagy dolog. Sok időt töltöttem egy templom előtt ülve. A város szélén a fák félkörívben ölelték körül, kis fakeretes ablakairól már leesett néhány gerenda, a lépcsők csöndesen málladoztak az évek alatt. A hatalmas, faragott órája már vagy egy évtizede nem a mi időnket mutatta, megállt 8 óra 47 perckor. Ki tudja, talán a mennyekben mindig ennyi az idő. Az égen szétfolyt az akril festék, és a végtelen kékséget csak az alabástrom felhőpamacsok törték meg. Szeretem ilyenkor az eget.

- Nem szeretem a felhőket. – csilingelt egy hang mögülem. A toll kiesett a kezemből. Szégyenlősen elmosolyodtál és kissé oldalra döntötted a fejed. Sok mindent mondtál, így némán; „Örülök, hogy látlak!” „ Ne haragudj, hogy megijesztettelek.” „Csatlakozhatok?”. Bólintottam, mire egy kiskutya lelkesedésével tüntetted el azt a pár méter távolságot és lekuporodtál mellém.

- Miért? –kicsit rekedt volt a hangom, régóta üldögéltem csendben.

Kinyújtottad a lábad, nyújtózkodtál. Az égre pillantottál és csendben dudorásztál. Csak pár perc elteltével szólaltál meg.

- A felhő Isten kerítése. Ha túl rossz itt minden, és már nem bírja tovább nézni.

   Sokáig ültünk némán, te a homokba rajzoltál krikszkrakszokat, úgy koncentráltál, hogy még a nyelvedet is kidugtad a szádból, akár egy rajzfilmfigura, majd mikor elég kidolgozottnak találtad, egy legyintéssel elsöpörted. Hunyorogtál, mintha valamit keresnél a porszemek között. Egy pillanatra, mikor a Nap kibukfencezett a pöfeteg felhő mögül, rád sütött, és megdöbbentem, hogy milyen szép vagy. Az árnyék csöndben visszahullt, te vele egy időben felpattantál, rám nevettél és elmentél.  

​

   Nem tudom mikor történt pontosan, de azt hamar megéreztem, hogy valami megváltozott. Elkezdtek téged tisztelni. Mivel általában hallgattál, azt a következtetést vonták le, hogy nálad minden titok biztonságban van. Nem érdekeltek téged a pletykák. Mindenkit meghallgattál, de általában nem mondtál semmit. Talán pont ezért kerestek meg téged. Az évfolyamban volt egy furcsa srác, az osztálytermük a miénk mellett volt, így szünetekben mindig láttam, ahogy magányosan ül zenét hallgatva egy eldugottabb padon. A haja mindig zsírosan omlott le kétoldalt, lerágott körmével percenként a fejét vakargatta. Néha odaültem mellé és végighallgattam a panaszáradatát, hogy nem találja a helyét a világban, hogy elveszett, hogy minek is született ő meg. Próbáltam objektíven hallgatni, és utána megmondani, hogy mi is lehetne a legjobb.  Az osztályból néha elkaptam egy-egy furcsa pillantást, „Minek is törődsz ezzel a nyomorulttal?”, de görcsösen igyekeztem, hogy mondjak valamit, amivel kihúzom abból a gödörből, amiben van. Mikor a végén könnyes szemmel átölelt ijedten hőköltem hátra, végül lapogató mozdulatokkal megveregettem a hátát. Az első gondolatom az volt, hogy remélem nem tetves. Aztán egy nap azt vettem észre, hogy a hosszú szünetben csöndben ültök egymás mellett. Egész közel. Nem, nem úgy, hogy bárki is azt gondolná, hogy lenne köztetek valami, de mintha régi jó barátok lennétek. A srác kábán tekintett rád, mint mindig most is fátyolos üresség csillogott a szemeiben. Közelebb hajoltál hozzá talán varázslatot súgtál neki, hisz a keserűség gyurmaarca egy pillanatra kisimult, majd a hajtömeg előrezuhant és vissza. Bólintott. Az összevissza tekeredett fülhallgató egyik részét feléd nyújtotta. Így ültetek egymás mellett némán 20 percen keresztül és valami különös békesség lengett körül titeket. Hiába próbáltam a könyv betűire koncentrálni a ti bizarr kettősötök mindig arra vonzotta a szemem. Mikor csengettek, gyorsan felpattantál, mosolyogva bólintottál egyet és a cipőd megszokott klaffogásával bekacsáztál a termünkbe. A fiú mosolygott. Akkor voltam először irigy rád.

​

   A fordulat néha úgy következik be az emberben, hogy észre sem veszi. Mikor már nem kértem felmentést. Mikor már nem magyarázkodtam. Mikor már elfogadtam, hogy gyűlöllek. A gond akkor van, ha ez a lelki változás egybeesik a cselekvéssel.

​

   Négyen hevertünk szanaszét a nappaliban, örülve a pillanatnyi öbölnek az eszeveszett sodrásban.

- Hol van az a film, amiről múltkor már beszéltünk? Tudod az az akció a jóképű sráccal... – nézett rám ajakbiggyesztve egy hatalmas dvd kupac közepéről göndör hajú barátnőm és a többiek kapva az alkalmon, hogy végre egy órás keresés után konkrét ötlet dereng föl, szintén kérdőn pillantottak rám. Pár percnyi gondolkodás után jutott eszembe, hogy még a templomos találkozásunk után adtam neked kölcsön. Nem mintha azt gondoltam volna, hogy az ilyen filmeket kedveled, csak az osztályban sok ember erről beszélt, gondoltam örülnél, ha be tudnál kapcsolódni.

- Az most nincs nálam.

- Jaaj, tényleg kölcsönadtad angyalkának, igaz? – csillant fel egy szempár a fekete frufru mögül. Angyalka… Most már ő az.

- Igen – zakatol a gonosz a fejemben. – Nem tudom, hogy egyáltalán visszakapom-e – észrevétlenül szivárgott ki a mondat a számon. Még vissza lehetne szívni. Még ki lehetne javítani! Hagytam továbbúszni magam mellett a pillanatot, és csak álszomorú arccal hallgattam barátaim megdöbbent és dühös mondatait, néha pedig közbeszóltam és kéjes bizsergéssel zsebeltem be a mondatot mikor védtem a „tolvajt”: Olyan angyal vagy!

​

   Persze, nem maradt mindez következmény nélkül. Gyors szárnyalásod után hamar a földbe csapódtál, Angyalka. Osztálytársaim, akik megcsalatva, megvezetve érezték magukat, örömmel nyiszálták le a szárnyaidat. Éjjelenként nem tudtam aludni. Bűntudatom volt, de részben örültem is és emiatt ismét bűntudatom lett. Egy ördögi kör. A pillantásodat, az első zavart rebbenését pilláidnak, az éppen csak megremegő, fehérré vált ajkadat, mikor a dühös tömeg feléd tornyosult és széttépni készült, belegravírozták a szemhéjam belsejébe. Így ment ez napokon keresztül.

- Mit szeretnél mondani? - nézel rám hatalmas kék szemekkel. A pasztellszínű lépcsők tengerhabként nyalogatják a bokádat.  Közelebb lépek. Hajnal illatod van.

- Én csak … - nem jön hang a számra.

 

  Az egyik kezeddel finoman a vállamhoz érsz. Csutkára rágott körmeid közé szorítod a pulcsidnak egy elrojtosodott bojtját, majd rám mosolyogsz. Nem a száddal, hanem a szemeddel és a csillagrendszernyi ezüstös szeplőiddel meg a kanárisárga hajaddal.  A szád is olvad, rám nevetsz. Hagyd abba! Zene a hangod, legszívesebben befognám a fülem, majd elneveted magad, zavartan, heherészve. Bűnbánóan. Te bocsánatot kérsz? Te? Tőlem? Megragadom azt a gyűrött ocsmány kardigánt, ami már hetek óta kísért, gyűröm, gyűröm, letépem róla a gombokat, legszívesebben fogakkal marcangolnám, majd abba a bárgyún mosolygó arcodba nézek, ami,ó, közel sem bárgyú, hanem értő és kedves, ami szelíden néz rám, mintha azt mondaná tessék, töltsd csak ki rajtam a dühöd, semmi baj. Én meg csak nézem és nézem azt az angyali arcod, és belemélyesztem a körmöm a húsodba. Gyűlölsz már? A napfény keskenysugárba bevilágít az ablakon egyenest rád. Folyékony aranynak tűnik a hajad. Nagyot lökök rajtad a lépcső fele. Szállj csak! De nem szállsz, nem nyitod ki a szárnyaidat, csak nézel rám mosolyogva, mintha a becsapódás előtt még meg akarnál bocsájtani nekem.

Beborult...

​

Donkó Anna