Donkó Anna saját véleménye írásairól:
Azt hiszem igazi író akkor lesz valaki, ha a szavakkal meg tudja teremteni a csöndet.
Kiskorom óta kíváncsi természetű ember vagyok, így hamar a könyvek felé fordultam, hátha többet megtudok a világ dolgairól. De ahogy az már csak lenni szokott, a kérdések nem fogytak, hanem egyre inkább csak gyarapodtak és az 5 éves Anna számára oly evidens dolgok, mint, hogy a végén mindig a jó győz is megkérdőjeleződtek. Ennek ellenére töretlen optimizmussal próbálok előre haladni, válaszolni és még inkább feltenni azokat a bizonyos kérdéseket. Szeretem érezni, ahogy formát ölt a kezeim alatt egy karakter, és mindig lenyűgöz az a pillanat, mikor túllép rajtam és már önmagát építi. Imádok olvasni, a langyos aszfalton mezítláb sétálni, bukfencet vetni egy parkban a puha fűben, plédbe rejtőzni a világ elől egy bögre teával. Szeretem érezni, hogy része vagyok a lüktető egésznek.
Jó szórakozást kíván az Író és csapatunk!
Felskiccelt szerelem
Meséltünk álmokat egymásnak, emlékszel? Terveket, amikben mi magunk sem hittünk igazán, csak jó volt elszakadni ettől a ... ettől a … sötét trutyitól, vagy micsodától.. . Most biztos a szemedet forgatnád, de hé, tudom, hogy te jobban bánsz a szavakkal. Bántál… Mostanában nem igazán szólsz hozzám.
Tudod, az volt a gond, hogy soha nem voltunk egy időben. Könyörögve próbáltunk belezuhanni a másikba, elveszni egy pillanatra, feloldódni egy csókban, egy ölelésben, de mindig csak a test lett egy, mi nem találkoztunk.
Nem a te hibád volt, édes! És nem is az enyém. Mennyivel jobb lenne, ha nem így lenne. Rákenni az egyikünkre, vagy akár kiegyezni egy 50-50-ben, de nem lehet. Az az igazság, hogy eszeveszetten próbáltuk nyerni, de rossz rajtoz álltunk, ha egyáltalán rajtoz álltunk valaha.
Tudom, hogy szerettél, olyan forrón és magasztalóan, ahogy csak egy képet lehet szeretni. Egy képet, amit az ember nem ismer. Szükséged volt rám, vagy arra, akire azt hitted, én vagyok. Majd megismertél és elkezdtél engem szeretni, de az egész már nem volt tökéletes, hisz tele voltam hibákkal. És szerettelek én is. Igaz, kicsit később. Szerettelek, ahogy csak először tud szeretni az ember, félénken és vadul, boldog-szomorúan.
El voltunk csúszva egymástól.
2016. 08. 25.
Brahma
Az ember megérzi, ha olyannal kerül szembe, aki megváltoztatja az életét. Én legalábbis éreztem valamit azon a fülledt júniusi éjszakán a lüktető zenén kívül az ég felé nyúló, világító lampionok alatt. A mellettünk lévő kávéspultból áradó kesernyésen édes illat furcsa keringőt járt a pálinka szagával. Lábujjaimat a homokba fúrtam, majd betemettem a kis árkokat. A kezemen minden szőrszál égnek állt, de a meleg bódítóan ölelt körbe, és bár messziről elkerültem a pálinkás pultot, mégis kezdett részeire hullani a kép, színekből álló forgatagra, illatokra, és várakozásra. Tudtam, hogy találkozunk.
Kézfogásokba bújtatott szerelem volt, amit kezdetben egyikünk sem vett észre. Játékból indult, pajkosan könnyedséggel lebegett a fejünk felett, és csöndesen szőtte a fonalat körénk. Lökdöstök egymást, piszkáltuk a másikat, majd a kéz ottmaradt a kézen.
Az ég le akart szakadni, és pár pillanat múlva már csuromvizesen tapadtunk a másikhoz. Vizes arcodat az enyémhez szorítottad, a szempilládról az én arcomra csöppent a víz. Szorosan kapaszkodtam a kezedbe és legszívesebben elkezdem volna futni veled, beleugrálni a pocsolyákba, majd rád ugrani, hogy mindketten elessünk, arrébb gurulni és hagyni, hogy a víz végigszántson az arcunkon, nézni, hogy hogyan szabdalja szét vonalakra a világot az eső.
Visnu
A szoba különös félhomályba borult, mintha nem is ugyanaz a hely lett volna, mint 10 perccel, 1 órával vagy ki tudja mennyi idővel ezelőtt. Egyedüli időmérőnek a szívdobogásod számított. Legalább olyan hevesen vert, mint az enyém. A hajam takaróként fedte be a mellkasod, gyengéden ölelt át téged. Néztem a képeket a falon, a polcokon vékonyan megpihenő port, a kosarakban lévő emlék tömkeleget, mindent, amitől tiéd volt ez a szoba. Néztem összekulcsolódó lábainkat, a takaró gyűrt fodrait. Mintha mozogtak volna, talán nem is fodrok, hanem tengerhullámok, csak ringatózunk a végtelen vízen. Kezemet a hasadra csúsztattam, meg sem rándultál, pedig hideg volt a bőröm. A tiéd viszont meleg és puha, mintha szilárd napsugárhoz érnék. Hófehér kezem pontosan illett a te szépen lebarnult bőrödhöz. Mint a yangban a fehér.
Emlékszem homlokráncolva néztem rád azon az estén, mikor szép komótosan katonás sorba rendezve kiszedted a dinnyéből a magokat.
- Azt mondtad szereted a dinnyét!- te rám néztél zavarodott tekintettel, hogy, hát hogyne szeretnéd, nem látom, hogy eszed, majd kicsordul a szádból a leve.
Szomorúan néztem rád, és azon gondolkodtam, nekem vajon melyik részemet teszed így szépen félre, katonás sorba állítva.
Magányosan csilingeltek az üvegszilánkok az égen, mikor elindultam a játszóér felé. Nem találkoztunk. Persze, megértem, a barátaid fontosak. De mégis úgy éreztem magam, mint egy kivert kutya, aki csak megy utánad és vinnyogva tartja a fejét a simogatásért. Be kéne tiltani az amerikai filmeket. Túl sok téves dolgot kapcsol a szerelemhez.
Kisípolt. A hang kellemetlen volt. Mi több, kegyetlen. Biztos szántszándékkal csinálták ilyenre, hogy megmondja az ember helyett: vége van.
Siva
Eltűnt
S hogy hol van már az a piros, lepkefényű homály
Nem tudja senki
Elhagytuk a szürkeszagú tompa csöndben
a nemben, ahol már nincs a biztonság zápora
kettőnk között a távolság fala
és egyedül nem találok vissza
Lassan húztam be a zipzárt, majd nyitottam ki újra és pakoltam szerteszét a narancs huzatra a holmikat. Egy sárga kissé behorpadt tetejű ernyő, piszkos hasú kulcscsomó, összegyűrt, zsepi- amit gyorsan vissza is süllyesztettem rejtekébe- pénztárca, félig kiürült dezodor, megolvadt ajakápoló, hátha azt mondod, maradjak. Félszemmel sandítottam rád, hátha felfedezem akár a szikráját is a bizonytalanságnak. De nem… Csökönyös szamár vagy. Egy pillanatra láttam, ahogy a fájdalom átöleli a pupilládat, mielőtt az agyvelőd legeslegmélyére száműzted volna a többi kacattal együtt. Semmiség… túlreagálom, mondtad miközben megvontad a vállad.
Ez olyan férfi dolog, gondoltam mindig. Ma már inkább úgy hiszem, ez olyan te dolog volt.
A szomorúság sosem szorul hajléktalanszállóra. Megbújik az emberek szája sarkában és keserű grimaszba torzítja őket. A szemekben és elfogyasztja a csillogást. A karokban és megállítja a lendületet, a torkokban, melyeket eltorlaszol, ha szólni kellene, a lábakat a földhöz tapasztja. Benned és bennem. Vajon melyikünk emeli fel először a lábát?
Közhelyt közhelyre halmozva feküdtünk egymáson az ágyban, s a sarokban ott kuporgott véresen, a felboncolt szeretlek.
Olyan erős volt a késztetés, hogy valamivel fájdalmat okozzak, hogy szinte belebizseregtem. Minden egyes átsuhant árnyék az arcodon, a szemednek fájdalmas villanása édes kielégülést hozott. Kerestem azokat a pillanatokat, mikor bevihetek egy újabb csapást, amivel a földre kényszeríthetlek. Egy elejtett megjegyzés, egy hanyag vállrántás, vagy egy ártatlan mosoly a megfelelő pillanatban gyilkos fegyverré vált, amelyet gátlástalanul, sőt élvezettel forgattam meg a szívedben. Ennyire szerettelek.
Anna Donkó
