Holt láng

​

Tompa csendes moraj,

Szív dörren, csak lomha kacaj.

Mohón ölel, de nem forrhat egybe,

Elszigeteli hazug börtön, árnyék teste.

Nem gondol, csak nevet szüntelen,

Azt mondja szeret, pedig tudja régen nem.

S fagyos szélben, a mászóka tetején megfogja remegő kezed,

Majd pimaszul arcodba vágja, valódi neved!

Azt hogy a lángokban vele fogantál, ezt soha ne feledd!

Végül nagy mosollyal magadra hagy, s utadra enged.

Senki vagy, az is voltál.

Pedig valójában, vad vágyak vak vándora.

De szíved, még mindig hozzá húz haza.

Szelíd mosoly te kis ostoba,

Csak menj tovább, és ne fordulj vissza. 

​

Bóna Bendegúz