Indián ló

 

   Hajdanán, az ifjú Idő még foltos indián ló hátán járta a világot, s még a legerősebb madár is elfáradt, ha keresztül kellett röpülnie az erdőt, ekkor a tettek láthatatlan fonalából az Idő legendát szőtt, így szájról szájra kezdett terjedni egy történet.

Egy történet, melyet a Krím indiánok leszármazottai azóta is elmesélnek fiaiknak, lányaiknak, unokáiknak és dédunokáiknak, s a következő generációk szintén hasonlóan tesznek. Ahogy most én is. Had rántsalak fel magam mellé a Tabianora, együtt vágtassunk vissza az idő útvesztőjén. Úgy fogod látni, mint ha csak tegnap történt volna…

 

 

   Nagyon régen született egy mélybarna színű fehér foltos Pinto, aminek senki sem tudta megmondani a törzsből miért, nem volt hangja. Hamar híre ment eme különleges jövevénynek, szerte az indián törzsek között. Voltak akik, nagy becsben tartották. Bölcs Kecyl sámán látomást kapott a szellemektől, s elrendelte bánjanak vele kiemelkedő tisztelettel. Azonban, akadtak olyanok, akik a látomásban ellentétes mondanivalót láttak, fenyegetésként tekintve a lassan öntudatra ébredő csikóra. A puszta tény, hogy egy néma lótól függ, egy egész törzs, megosztotta az embereket, végül elhatározásra jutottak. Az Isteneknek tett áldozatok között, felkínálják csikót és kancát a szellemeknek, ezzel védelmet remélve népük számára minden jövőben érkező veszedelemtől. Mindannyian tévedtek.

Miután leölték a kancát, s feláldozták csikóját, egy hét elteltével beköszöntött az aszály. Sorra, egymást érték a különböző természeti katasztrófák, mint a sáskajárás, vagy az állatok férgessége, de volt villám okozta pusztító tűz is, miben fél falujuk odalett. Máskor elszaporodott kártevők által hordozott vírus szedte kíméletlenül áldozatait, vagy kiéhezett s megvadult farkas falka támadt az emberekre fényes nappal. Egy hónap leforgása alatt, a törzs lélekszáma alig egyharmadára csökkent.

 

   Az emberek félni kezdtek, voltak, akik a néma csikó feláldozásával magyarázták mindezt, majd követelni kezdték Kecyl sámán megbüntetését. A rontások nem akartak alább hagyni, sőt, egyre hosszadalmasabb és súlyosabb vészek találták meg maguknak a lassan maroknyi lélekszámúvá zsugorodó törzs félelemben élő lakóit. Népe szenvedése és a vének egybehangzó kérését látva, Omir törzsfőnöknek nem maradt más választása, hisz ő sem ilyen jövőt remél felesége hasában fejlődő gyermekének. Két nap alatt, előállították Kecylt, s a törzs egybehangzó véleménye alapján elítélték, mint főbenjáró vétkest, látomások félreértelmezéséért és a törzsben pusztító csapások előidézéséért. Büntetésével remélték, jóvátehetik, hogy feláldozták a ritka Pintót, így nem ölték meg, csak száműzték. Ez magában foglalta, hogy minden törzs, kivéve az ellenséges törzseket, megtagadja tőle a segítségnyújtást, kitaszítottnak minősül az eddig életet adó ismerős anyaföld oltalmából. Kecyl hiába tiltakozott, s bizonygatta igaz hitét a szellemek által küldött Isteni látomás bizonyosságában, még saját unokája sem volt hajlandó mellé állni…

 

   Néhány nap leforgása alatt, az elemek s állatok ellen életéért folytatott küzdelem közepette Kecyl elméjét fokozatosan emésztette fel a gyűlölet, s magába olvasztotta a bosszúvágy fekete masszája. Szurokként hatolt koponyájában agysejtről agysejtre a gondolat, mivel addig segítette őket, azt most ideje ellenük fordítani. Ahogy a Napot váltotta a Hold, lassú fokozatossággal sorvadt le testéről összes izma, szemgolyói beestek gödrükben, míg nem szolgáltak többé arra, hogy velük láthassa a külvilágot. Talán az 5. nap is lehetett, nem talált magának vizet. Ajka cserepesre repedezett, nyelve egész beleszáradt szájába. Hosszú ideje már egy méretes akác husángra támaszkodva vándorolt, s látása eltűnésével egyre kevesebb utat volt képes megtenni. Tudatában volt, hogy hamarosan indulnia kell a Nagy Útra. Oda, ahova senki nem kíséri el, ahonnan nincs visszatérés. Erre nem kellett sokat várni, élete végének szenvedései, a hosszú megpróbáltatás sorozatoknak vége szakad. Végelgyengülten összezuhan egy sziklafal tövében, világtalan szemeit égnek emelve kiáltja torkaszakadtából utolsó szavait: - Szellemek halljátok szavam! Nektek adom lelkem, gyertek és vigyetek magatokkal a másvilágra, rabszolgátok leszek az örökké valóságig és tovább. Segíts nekem bosszút állni, gyarló népemen, akik ezt tették velem! Omir, mindörökre megátkozlak, téged, családod és születendő gyermeked! – ahogy kimondta sötét elméje bosszúért kiáltó gondolatát, testéből eltávozott az élet…

 

   Kecylt végleg elfeledték. Egészen fél évszázadon keresztül úgy tűnt, nem létezett ilyen nevű indián egyetlen törzsben sem. Omir törzsfőnök a történtek miatt, hamar visszavonult, felesége egy lánnyal, ő további lányokkal, majd ők még továbbiakkal ajándékozták meg a törzsfőnököt s már unokái körében töltötte hátralévő életének boldog perceit. Első dédunokájának születése napján, minden megváltozott. A múlt ismételte önmagát, (bár ez akkor még senkiben nem tudatosult) a törzs szépen gyarapodó ménesében született egy mélybarna színű foltos tabiano, aminek nem volt hangja…

 

Maksa Alexandra