Kettőből egy

 

  Hogy mi volt ez? Nem tudom. Valami, ami túl van az életen, és túl a halálon. Nem azt éreztem, hogy Isten jelen van... Azt éreztem, én vagyok Isten. És Te. Mi voltunk Isten. Semmi másra és senki másra nem volt szükség. Nem volt hiány többé. Mi voltunk ketten a Teljesség. Olyan élményt éltünk át, ami túlnő és túlmutat az emberi élet tapasztalatain. Ott volt a csúcspont, abban a pár napban. Mikor elbújtunk megvetés, gyűlölet, féltékenység elől. Elrejtőztünk a világ értetlenségétől és kegyetlenségétől. És kizárólag te voltál, és én.

 

  Érzem most is tisztán a fák illatát, hallom a ciripelést, és látlak magam előtt, ahogy a kerítésnek löklek. Itt van most is előttem, látom, ahogy borostyán borítja. Te pedig a vörös fűződben voltál, pár kapocs már kipattant rajta, és ahogy levettem az arcodról a tekintetem, az őzbarna szemeid rögtön arcom fürkészték – azonnal hiányozni kezdtem. Visszanéztem rád, és csak azt rebegted halkan magad elé: Hogy csinálod ezt?

​

  Félig leeresztett szempillákkal, és nyitott ajkakkal vártad a választ, de nem volt mit mondanom, csak csókoltalak. Úgy csókoltalak, ahogyan soha senki mást nem tudnék. Erősen szorítottam a csípődet magamhoz, össze akartam olvadni veled. Nem csupán mint test a testtel. A lelkeddel akartam eggyé válni. Érezni akartam mindenedet, az összes mosolyod, az összes könnyed, az utolsó titkos gondolatod. A hátamat simogattad, de az ölelésed egyre szűkebbé vált, és már olyan erővel szorítottál, hogy fájt. Nem bántam, mert ebből tudtam, hogy ugyanaz dolgozik benned is abban a pillanatban, ami bennem. Elszakítottad a csókunk, és csillogó igazgyöngy szemekkel meredtél rám. Láttam, hogy mondani akarsz valamit, amiről úgy érzed, nagyon fontos.

- Soha nem éreztem ehhez foghatót. - Suttogtad elhalón.

- Tudom, én sem.

- Nem, nem úgy értem. Tényleg soha. Senkivel az életben. Érted?

- Persze, hogy értem. Hidd el, hogy én sem. - Nevettem, és az arcodat simogattam. Láttam, hogy félsz, hogy megrémít az elemi ereje a saját szavaidnak, és annak amiről beszélsz. Próbáltam elfojtani az örömkönnyeim. Elképesztő volt az a fény, ami ránk sugárzott. Nehéz volna megválaszolni, hogy halálközeli, vagy inkább életközeli élmény volt, de többet ért, mint éveket leélni átlagos tudatállapotban. Több volt ez, mint amit a „szeretet” vagy a „szerelem” szó le tudna írni. Erre egyszerűen nincsen kifejezés. Talán csak a dal címe, amire aznap este örökre összeforrtunk. Kettőből egy.

​

  És nem számított, honnan jövök, vagy te honnan jössz. Nem számított a barátaink haragja, a közös bűnbeesésünk, a felbomlott eljegyzés, semmi. Csak az az isteni ragyogás, ami szétsugárzott mindenfelé, mikor a szemeink találkoztak. Nem számítottak azok az emberek semmit, mert tudtam, hogy amit vesztettek, az lényegtelen ahhoz képest, amit mi megtaláltunk. És ezt kellene keresnie mindenkinek. Nem beérni a majdnem jóval. Örökre harcolni, küzdeni. Megpróbálni, feladni, újrakezdeni elölről. Addig csinálni ezt a keserű haláltáncot, amíg csak nem találják meg azt a mindent lebíró erőt, amit csak az tapasztalhat, aki a társát lelte meg. Annyian feladják. Sosem ismernék be, hisz nem tehetik. De lemondanak. Beérik valakivel, akit nem nekik szánt az ég.

​

  De én nem. Én nem fogom.
Sohasem felejtem el, ahogyan megfogom az állacskád és felemelem az arcod.

- Ugye tudod, ki vagyok? - Kérdeztem meg tőled, mélyen a szemedbe nézve. Nem féltem a választól, egy pillanatra se inogtam meg. Pontosan tudtam az igazságot.

- A másik felem.

Bizsergető kéj, jeges iszonyat, túlvilági gyönyör, és halálos félelem egyszerre cikázott át rajtam, ahogyan kimondtad a titkos szent szavakat, amikre vártam, de amelyekben senki nem hisz. Fantasztikus volt az élmény, hogy soha többé nem vagyok magányos. Se halálon innen, se túl azon. És elképesztően ijesztő, hogy te vagy az. A kócos, a félénk, a gyarló? Akit évek óta nézek emberi halandóságában?

 

  Hát ilyen a valódi szeretet? Tudtam már akkor rég, hogy tehetsz akármit, az útjaink elválhatnak még, de légy akármilyen önző, vak, megtört vagy kegyetlen, mindörökké szeretni foglak. Nem tehetek ellene semmit. Mert nem emberi indokok fűtenek belülről, hanem túlvilági vízió. Láttam a szemed tükrében teljes önvalómat, és az örök halhatatlanságot.

 

L. M. Cheston