Susogás hallatszott a gyertyafényes estében, mikor a fürdőszoba fehér csempéi között arcomat derűs, kristálytiszta vízzel öblítettem le. Sötétség borult a kinti hűvös, egyre kopárabb őszi tájra és az éjszaka integetett nekem ezüstös holdsugárral.

 

   Fejemet felcsapva a tükörbe pillantottam. Szemeim zöldes színe keveredett a kimerültség szürke látványával és ajkam szomorkásan gördült le, a vízcseppeket elvezetve kicsiny állam ösvényére. Bőrömet érintettem, érezve az emberiség csodás adományát, a puha simogatás kegyességét, de megnyugodni nem tudtam. Álmok már rég nem jártak a hálószobámba, valami még is kopogtatott a régi kor ruhájában. Valami, vagy valaki este átjárt hozzám, hogy megmérgezze vöröslő véremet és sírba fojtsa az életem. A gyertyafény megremegett, mikor gondolataim szabadulni mertek. Hirtelen megrémültem és lélegzetemet visszatartva vártam egy jelenségre. Nem volt itthon senki, csak én, magam meg a repedezett tükörképem.

​

   Muzsika szava hívogatott a távolból, valahol felcsendült a komoly zene finom nyalába. Megrendültem, szívem hevesen vert a mellkasom falába. Szép volt, szép volt, de különös az eredete. Merről jön és miért szól hajnalok hajnalába? A hegedű szólama le-fel cikázott és néha a zongora dühösen lezárolt. A vékony magas hang újra próbálkozott, kegyesen szólt kérlelve az ellenséges hangszert, hagyja élni egy pillantáson, de ő nem engedte. Felemelt hangerőbe, elnyelte a hegedű tündöklését. A falhoz értem. Csend szállott alá és a gyertya láng tánca megszűnt a muzsika hullámával.
 

   Elborultságomnak tituláltam a jelek viháncoló hadát és magamhoz ölelve az égő viaszos testet betértem a hálóba. Letettem az asztalra, ágyamba fordulva. Vártam egy érkezést, a kísértet jelenlétét. A meleg takaró fejemre hullott és testemet a falnak nyomtam. Hideg volt a több évtizedes betonfal közelsége, de még mindig reménybe emelte ijedt lelkemet. Majd koppant valami a csukott ajtó hátterében. A láng reszketett, tudtam, hogy megérkezett. A kilincs lassan ereszkedett a padló felé és a kopott ajtó vonyítva hajlott elé.

 

   Belibbent egy fekete árny, a gyertyafény hevesebben ugrált. Mögöttem állt, hátamon a hideg járt. Nem tudtam mit akar, mire vár, csak éreztem megint foga a lelkemre fáj. Démon volt tán? Mellettem hál, és a lelkem ijedté vált.
Arcát láttam már. Csinos volt, olyan volt mint az enyém, szimbólumai a díszelgés. Hiányzott az írisze, nézett engem, de csak a szeme fehérje. Ruhája fedte arcát és egész testét egyaránt, szőke haja még is kibújt néha-néha a csuklya árnyéka alatt.  Bőre hófehér, szája éjsötét, kezei pedig csontosak és hívogatva engem kér. Mégis csak áll, áll és áll fekete tüzet szítva, bekebelezve félelmem hatalmát. Ereje így lesz erős és legyőzhetetlen, hogy hagyom, nyerhessen. Testem remeg, szemeim összefeszítve, de elszabadul egy-két kifolyó könnycseppecske. Lélegzetemet visszafojtva felcsendül az ő hörgése, ijesztő mégis ideje legyőznöm, hiszen tudom ki ő.

   Én magam szültem őt a rettegésből, negatív énem elszabadult és a szellememben őrzött kalitkából kibújt. Nem tudom, hogy tört szét az aranylakat, mely elzárta a rosszat, de most már itt van és nem fél a lelkek harcától. Az egyetlen sikerem csak a bátorság lehet, hogy rémisztő szemei kiforduljanak helyéről, s koporsóba vessem gonoszságát. Örökké földet pakolok majd sírdombjára és virágot nem ültetek, csak hagyom, hogy az elemek felemésszék.
Lehúzta a takarót rólam, szemeimet lehunytam. Adtam egy lehetőséget az önbizalomnak, hiszen mindegy, hogy megőrülök vagy meghalok, csak valahogy túljuthassak ezen a gondon. Lábra álltam és szembeszálltam a sötét árnnyal...

C. H. Valentyne