Mese: A lány és a róka

   Egyszer volt, hol nem volt, volt két róka. Egy lány és egy fiú. Összeismerkedtek, találkozgattak az erdőben, és szépen gyorsan egymásba is szerettek. Elhatározták, hogy életüket ezen túl együtt folytatják a szép erdőben. Találnak is egy megfelelő odút egy óriási, öreg bükkfa tövében. Belül nagyon tágas volt, sok hely volt a később érkező kicsinyek számára.

   Tél vége volt, elolvadt a hó, kibújtak a hóvirágok. Lassan a rügyek is kipattantak, a fű zöldellni kezdett, tavaszodott. A rókalyuk megtelt kis rókákkal. Nyolcan voltak a kicsik, és az egyik közülük nagyon eleven, életrevaló volt. Állandóan csak játszott, ugrált és mikor a többiek már aludtak, ő még mindig csintalankodott.

   Ahogy teltek-múltak a napok úgy lett az eleven kis rókából ifjú ravaszdi. Sokat csavargott az erdőben, a környéken minden zeg-zugot, minden szegletet jól ismert. Egy szép nyár eleji napon is az erdőt járta, lepkéket kergetett, bogarakat fogdosott, és nagyon élvezte az életet. Késő délutánra járt, lassan bealkonyult, tudta, hogy most már el kell indulni hazafelé. Ahogyan közeledett az odúhoz, egyre több és erősebb idegen szagot hozott felé az esti szellő. Rossz érzete volt és rohanni kezdet. Amint meglátta a rókalakot, elborzadt. Mindenfelé vöröslött az odú környéke a sok szőrtől és vértől. Nem értette szegény, hogy mi történhetett, hiszen azt hallotta apjától, hogy ők a legerősebbek az erdőben, nekik senki nem tud ártani. A fa tetején lakott egy bagoly. Az öreg, sokat megélt bölcs madár megszólította a kis rókát:

- Ne lógasdd az orrod kis vörös, inkább örülj a szerencsédnek, hogy nem voltál idehaza.

- De hát mi történt itt? – Kérdezte szipogva. – Az apám mindig azt mondta, hogy nekünk senki sem árthat az erdőben.

- Akkor az apád nem beszélt még neked az emberről.

- Az emberről? Az meg miféle állat?

- Hát tudod kicsi, az ember nem állat, hanemmm…, hát csak egyszerűen ember.

- És ő rókákat eszik, ezért ölte meg és hurcolta el a családomat?

- Az ember sokszor csak kedvtelésből és szórakozásból öl, úgyhogy jól jegyezd meg a szagát és kerüld el messzire. De most menj, keress magadnak új odút, hisz előtted az élet.

   A róka nem ment el azonnal. Eltöltötte az éjszakát a véráztatta odú mellett és ráébredt, az életnek nem csak gondtalanul vidám oldala van, hanem fájdalmas, szomorúsággal telt pillanatok is vannak benne. Reggel felkerekedet, és elindult új otthont keresni. Tudta, ezek után nem lesz könnyű élete, hiszen most már egyedül kell megszerezni a táplálékot, és egyedül kell szembenézni a veszélyekkel. De ő talpraesett, ügyes róka volt, sőt, talán a legjobb a rókák közül.

   Egy nap, mikor az emlékek már feledésbe merültek, a róka séta közben az erdő széléhez ér. Nem járt még erre, és érdekes dolgokat látott. Meglapult egy bokorban és alaposan körülnézet. Előtte egy út volt, a túloldalán kicsit messzebb pedig néhány ház állt. Az út szélén, pár méterre a rókától egy kislány játszott. A róka nem tudta, hogy milyen teremtmény lehet. Furcsállotta, hogy két lábon jár, és miközben ezen tűnődött, emlékeiben feltört a kifosztott családi fészek. Ott is hasonló nyomokat látott, mint amilyeneket a kislány hagyott, csak azok nagyobbak voltak. " Szóval ez az ember! " Hirtelen hátrahőkölt. A kislány észrevette a mozgást a bokorba és odanézett. Meglátta a rókát, és leguggolt. A róka félt tőle, mert emlékezett a bogoly intelmeire, de a lány megszólítja:

- Gyere ide aranyos róka.

A róka hátrébb húzódott. Szimatolt, de nem érezte azt a szörnyű szagot, ami az emberre emlékeztette.

- Naaa, gyere már ide, nem bántalak. – Mondta a lány.

Tetszet neki a lány és az illata is megnyerő volt, de azért mégis csak ember. Igaz, a róka nem tudta róla feltételezni a szörnyűséget, ami a családjával történt, de akkor ki lehetett? Hangos kiáltás hallatszott:

- Kicsim, gyere haza!

   Egy magas férfi jelent meg az út túloldalán, ő kiáltott. A róka látta, hogy neki sokkal nagyobbak a lábnyomai, és a felőle fújó szél azt a szörnyű szagot hozta. Ajaj, gondolta, megfordult és rohant be a sűrűbe. Elbújt az odújában és gondolkodott a napi eseményeken. Úgy látszik  az embereknél is vannak nagyok és kicsinyek. Akkor nem biztos, hogy mindegyik gonosz, hisz az a kicsi is olyan aranyos volt ahogyan ott játszott, és olyan kedves volt a hangja. Ilyen, és ehhez hasonló gondolatokkal telt az este, majd elaludt. Álmában a kislánnyal szaladt a fák között és nagyon boldognak érezte magát.

   Eljött a reggel, a róka szokás szerint elindult barangolni az erdőbe, de akár merre is járt, egyfolytában a tegnapi lány járt az eszébe. Azt gondolta, milyen jó is lenne újra találkozni vele, hátha kicsit közelebb merészkedne hozzá. Miközben ilyen gondolatok kavarogtak a fejében, észre sem vette, hogy az erdőszélre ért. Hirtelen meglapult a bokorba és várt. Nem telt el sok idő, megjelent a kislány. A róka szíve a torkában dobogott az izgalomtól, nem tudta mi tévő legyen. Nagyon tetszett neki, de félt is tőle, mi lesz, ha mégis bántani akarja. Kicsit mocorogni kezdett a bokorban, és a kislány észre is vette. Nagyon megörült a rókának:

- De jó, hogy most is itt vagy, nézd, hoztam neked finomat.

A zsebébe nyúlt és elővett néhány cukrot, amiket a nyitott tenyerén a róka felé nyújtott. A róka tett két bizonytalan lépést a lány felé, de bátortalan volt. Megállt, szimatolt. Érezte a kislány illatát, és csábító volt a cukor zamata is, de nem mert közelebb menni.

- Gyere, ne félj, ne kéresd magad. – Hívogatta a lány. - Csak szeretnék veled játszani és megsimogatni. – Folytatta.

   De a ravaszdi csak nem állt kötélnek. Arra gondolt mi van, ha csapdába akarja csalni, vagy csak egyszerűen bántani akarja. Szíve mélyén érezte, hogy ez nem így van, és nagyon vágyakozott a kislány barátságára, de bizonytalan volt, összerezzent és elillant az erdőbe. A lány szomorúan nézett utána, nem tudta miért fél tőle, hiszen nem akarja bántani. De azért megértette a rókát, mert belül ő is tartott a vadtól, például mi lesz ha megharapja. Elhessegette a gondolatot, hisz olyan aranyos állat, biztosan nem bántaná, annyira jó volna ha a barátja lehetne.

   A napok így teltek-múltak, de csak nem érintették meg egymást. A róka minden este a lányra gondolva tért nyugovóra vackában, csodákat álmodott, és reggel bátorsággal telve ébredt. Egy szép napon elhatározta, ha ma is találkozik a kisemberrel, oda fog menni hozzá. El is indult az erdő széléhez, és mikor odaért, majd kiugrott a bőréből örömében. Most is, mint mindig ott volt a kislány. Összeszedte minden bátorságát, és lassan elindult felé. A lány is észrevette őt, és tett felé néhány lépést. Már csak két lépés választotta el őket egymástól, amikor mindketten megálltak. Nézték egymást, megpróbálták kitalálni a másik gondolatát, pedig mindketten ugyan arra gondoltak: Bárcsak hozzáérhetnék végre. Akkor a róka gondolt egyet, és odalépett a lányhoz, hozzádörgölőzött a lábához, majd megnyalta a kezét. A kislány nagyon boldog lett elővett a zsebéből pár cukrot, lekuporodott, és új barátjának adta.

- Annyira boldog vagyok, hogy végre velem vagy. – Mondta neki. - Azt hittem már soha nem leszünk barátok.

   Azzal odabújt a rókához, és átölelte szorosan. Erezték egymás szívverését, egymás lélegzetét, nagyon boldogok voltak. Ezek után minden nap találkoztak, együtt játszottak, szaladtak az erdőben. Csodásan szép volt a nyár. A róka még soha nem volt ennyire boldog, nem is sejtette, hogy ilyen gyönyörű érzések is áthathatják a lelket, bízott benne, hogy soha nem ér véget.

   Egyik hajnalban idegen szagok járták át az erdőt, és furcsán fátyolos volt a levegő. A róka még ilyet nem érzett. Gyorsan elindult az úthoz az erdőszélen, és egyre jobban érezte a furcsa szagokat, a levegő egyre ködösebbé vált. Az erdő széli úthoz érve olyat látott, mint még soha. Az út másik oldalán lévő házak narancs és vörös színekben fürödtek, és különös szürkés-fekete felhők szálltak felettük az erdő felé. Érdekes látvány volt, de egyben nyomasztó is, a róka szíve aggódással telt. Nem volt itt a kislány, habár még túl korán volt, na majd később biztosan jön, gondolta. Meglapult a bokorban és várt, elmúlt dél, de a lány sehol. A róka tovább várt, a házak közben feketévé váltak, a sötét fellegek elszálltak. Leszállt az este, a lány nem jött, de a róka nem tágított, csak várt és várt. Feljött a nap, szegény állat még mindig lapult és reménykedett, hogy jön a kislány, de ma sem jelent meg. Éjjel eleredt az eső, ősz volt, egyre hidegebb lett. A róka még mindig kitartóan várt, nem mozdult, nem akarta elszalasztani a pillanatot, amikor a lány megjelenik, de csak nem jött. Szegény pára már hosszú napok óta lapult a bokor tövében. Az őszi eső csak esett, minden cseppje mint megannyi éles penge hatolt a csapzott bundáján át a bőrébe. Fázott, reszketett az éhség szinte felemésztette testét, de nem mozdult.

   A róka egyik éjjel, mikor már a kimerültségtől aléltan álomba szenderült, látta a kislányt felé közeledni, és hangot is halott. Abban a pillanatban kipattantak a szemei, és észrevette az úton közeledő fényt. Nagyon boldog lett, azt hitte a kislány jön felé. Kiugrott az útra, élesen sikító hang csapta meg a fülét, majd egy tompa puffanás, ahogyan a hideg fém a testébe csapódott. A csontja reccsenése jajkiáltásként törte meg az éjszaka nyugalmát, majd csend, halálos csend. A földön fekve érezte miként a nyál édessé válik a szájában, és vörösen csorog végig a pofáján, alatta tócsába gyűlik az eső vizével. Teljesen összetörve, csapzottan, meggyötörve feküdt, a szemeire az örök álom nehezedett. Teste még megrázkódott, mikor két kéz megfogta és kihúzta az út szélére. Még hallotta a szomorú szavakat „Ohh, te szegény jószág, bocsáss meg kérlek, hogy ezt tettem veled, de oly hirtelen ugrottál elő!”.

   De a róka boldog volt, hiszen már tudta, hogy olyan érzéseket él meg rövid életében, amit a világon csak nagyon kevés lény tapasztal meg, az őszintén tiszta szeretet érzését. Ismét fényt látott, de most más milyet, sokkal fényesebbet, melyben egy alak jelent meg és felé közeledett. Ismét átjárta lelkét a boldog érzés, hisz a kislány rohant felé a fényből. Most már örökké együtt maradtak és szaladtak, amíg világ a világ.

Harmath József