Korozmán Gyula saját véleménye írásairól:
A nevem Korozmán Gyula. Jelenleg Budapesten élek, de nemsokára Debrecenbe költözök, hogy ott folytassam egyetemi tanulmányaimat. Platónhoz hasonlóan én is úgy gondolom, hogy a művészet létfontosságú az ember életében. Több művészeti ággal próbálkozom, mégis az írás az ami a legközelebb áll hozzám. Több regényt próbáltam meg írni, de még sokat kell tanulnom. Sokat olvasok, és próbálom fejleszteni magam, hogy még jobban ki tudjam fejezni magam a tinta és a papír segítségével.
Jó szórakozást kíván az Író és csapatunk!
Mi lett veled, te szép világ?
Nik fájó szemekkel nézett fel a papírlapról. Megdörzsölte az orrnyergét, mintha szemüveget hordott volna, pedig szemüveg már csak a történelmi múzeumban volt, így a mozdulat elég szokatlannak látszott egy huszonharmadik századi embertől. Sokan kritizálták is ezért, de ő akárhogy próbálta, nem tudott szabadulni ettől a mozdulattól.
A nap már nyugodni kezdett. A központban felkapcsolták a lámpákat, de Nik ezzel nem foglalkozott. Elhúzta függönyét, és vetett még egy utolsó pillantást Budapestre, a lenyugvó nap fényébem, és szemeit elöntötték a könnyek. Nik több régi filmet látott már szülővárosáról, de mégsem tudta elhinni, hogy abból az életvidám, növényekkel és állatokkal telt, emberektől zajos helységből, ez a fekete házakkal zsúfolt kihalt település lett. Mint a legtöbb Történész-Jövő spekuláló mérnök hallgató, ő is vágyott arra, hogy visszamehessen az időben a harmadik világháború előtti időre, ahol még volt más élőlény is az emberen kívül, és az ember sem számított olyan ritkaságnak, mint az ő idejében.
Távolról felhangzott a csengetés, mely a vacsorához hívta egybe a város minden lakóját. A jelnek pedig mindenki engedelmességgel tartozott, így Nik is felvette a kabátját, és magára erőltetve biztonsági okokból hordott vidám arckifejezését, elindult a közösségi házhoz, ahol mind az ötven pesti polgár összegyűlt, hogy megvacsorázzon. A közösségi ház egy csodával határos módon megmaradt templom romjaira épült. A helység nem állt másból, mint néhány asztalból, ötven székből és egy nagy képernyős tévéből, amelyen keresztül közvetítették az ország vezetőinek üzenetét. Amikor mindenki elhelyezkedett, a hetes elhúzta a száját, jelezve a veszélyt, majd bekapcsolta a televíziót, melyben pár pillanat múlva feltűnt egy hírolvasó, aki miután jelt kapott, hogy mindenki bekapcsolta a készülékét, belekezdett a beszédébe:
- Tisztelt polgárok. Nagy örömömre szolgál, hogy én emlékeztethetem önöket, hogy ma van az évfordulója a harmadik világháború kitörésének. Jegyezzék meg ezt a napot, mert ez a nap történelmi fontosságú. Nem tudjuk felsorolni azt a sok mérhetetlen előnyt, melyet ez a háború hozott. Mert ez a háború – itt a hírolvasó arcáról leereszkedett a mosoly; nem bírta tovább - Ez a háború az emberiség szégyene. Nem kaptunk semmit, de mindent elvesztettünk, és a károkat sosem fogjuk pótolni, mert a... – még látták, ahogy két erősebb ember megragadja és elráncigálja a megtört férfit, de az adás nemsokára megszakadt, majd a nemzetközi együttműködés logója jelezte, hogy az adásnak vége és végre mindenki ehet. Babgulyás volt, egy szelet Zacher tortával. Természetesen mindegyik pótlóanyagból. Ha kicsit keményebb állagúak lettek volna, talán még el is hitték volna róluk, hogy valódi.
2016. 07. 09.
A vacsora után Nik nem ment egyből haza. Kiment a rakpartra, és megnézte azt a bűzölgő szeméthegyet, melyet az ősei dobáltak a folyóba egykoron. Ilyen látvány csak Júliustól Augusztusig látható, az aznapihoz hasonló meleg napokon, mert máskor mindent elborít az a bűzölgő lötty, ami a természetes vizekből maradt. Nik a rakpart egyik padjának a roncsaira ült, és beszívtam az esti tisztított levegőt. Egy ideig magában merengett, de pár perc múlva Oli ült le mellé. Vele egykorú fiatal lány volt, de mivel nem volt az esete, így hidegen hagyta a jelenléte.
- Szia. Hogy vagy? - Kezdte Oli a társalgást, mely nem volt ellenére.
- Szia. Megvagyok. Ízlett a vacsora?
- Ehető volt.
- Szerintem is. Bár érezhető volt benne a mű hús.
- Igaz. De még mindig jobb, mint a rántotta. Attól felfordul a gyomrom.
- Én megvagyok vele. Mondd, te is az esti levegő miatt jöttél?
- Nem. Én érted!
Ez volt a végszó. Nik háta mögött három titkosrendőr jelent meg, és megbilincselte a kezét. Nem tiltakozott. Ebben a korban az ember börtönről börtönre megy, csak a tér változik. Némán tűrte, a bilincsezést, a verést, a kocsiba rakást, de amikor az autó elindult, Oli elővette a hivatalos iratot, kivett a zsebéből egy tollat, majd Nik felé fordult és sátáni mosollyal megkérdezte:
- Mit írhatok az utolsó szavakhoz?
Nik életében először őszintén elmosolyodott. A kocsi felső kárpitjára szegezte tekintetét, és csupán ennyit kérdezett:
- Mi lett veled, te szép világ?
Korozmán Gyula
Destroyed Budapest by Michal Zak
