Nemezis

 

    Nem látok semmit a sötét éjszakában.

   

   A jéghideg tengerbe lógnak a kezeim és a lábaim. A sós, moszatszagú, habzó víz csapkodja az arcomat. Egy fadeszka jelenti az életet, amibe bal kezemmel tiszta erővel kapaszkodom. A jobbal igyekszem csapkodni, hogy ne boruljak fel. A balom annyira megdermedt már, hogy ha akarnám, se engedhetném már el a deszkát. Már félig süket vagyok a süvítő jeges széltől, és több liter vizet nyelhettem le. Jobb lenne feladni, jobb lenne egyszerűen feladni.

 

   De nem megy. Valami olyasmi gondolat suhan át rajtam, hogy bár lenne egyetlen stabil pontja a világnak, ahol egy pillanatra összeszedhetem magam, és elengedhetem az életem. De ebben a fájdalomban, ebben a zajban és káoszban nem lehet még meghalni sem. Az elementáris erejű állatias rettegés teljesen átvette már a tudatom felett az irányítást. A fulladástól félek kevésbé. Hanem a lábaim alatt elterülő űr... Az a végtelen fekete tér, ami szédítően mély, és szédítően magányos. Attól rettegek igazán. Talán lázas is vagyok, és ellepik a képzeletem a hallucinációk arról, hogy a tenger mélyén laknak a Föld ősi, elfeledett démonai. Rettenetes, torz lelkek, gigászi erőkkel, és a melegség egyetlen szikrája nélkül...

 

  Újabb jeges hullám térít magamhoz, és ránt vissza a valóságba. Abba a valóságba, ami elfogadhatatlan és elviselhetetlen ember számára. Még a vízióim is jobbak voltak, mert ahogy gondolataim futottak, úgy változtak a képek. Az anyag világára viszont már semmi befolyásom sincs. Dermedten várnám a halált; de ez a feszült, dühöngő világ még az elmúlás nyugalmát sem engedi meg.

 

   Ekkor találkozom vele. Először, mikor megérint, csak azt gondolom, újabb káprázat; hogy kezem végleg felmondta a szolgálatot, és idegszálaim az összeomlás előtt még téves jelzésekkel árasztanak el. De nem így van. Valóban elsiklott valami a tenyerem alatt. Hosszú, kellemetlen pillanatokig tartott a találkozás, ezért tudom: ami elhaladt alattam, hatalmas volt. Utána újra csak a fagy és a hánykolódás. Megmerevedek. Olyan merevvé válok, amilyen merev ember nem lehet. Egyé válok a jeges fadarabbal. A lelkem már rég nem cselekszik, csak szemlélődöm. A testem belé programozott géplelke az, ami reagál. Szédülni kezdek az adrenalintól, majd az izmaim kődarabokká szilárdulnak, és valami kábító anyag árad szét az ereimben, de még a számban is érzem a sós ízét, majd utána az enyhe bódultságot.

   

   Én már rég feladtam, de a testem nem enged el. Menekülni akar, vagy harcolni. Olyan görcsösen kapaszkodik a létezésbe, és oly iszonyatosan retteg a nemléttől, hogy visszaránt a pillanatba engem is. Minden neuronnal, minden energiaszállal magához markolja tudatomat, mert tudja, hogy rám van szüksége a túléléséhez. Túl ostoba ez a biogépezet ahhoz, hogy meglássa: az én tudásom is kevés már ehhez. De nem tudok mit tenni, a test börtönéből nem szabadulhatok. Itt vagyok, kitágult pupillákkal, fújtatva, görcsbe állt izmokkal, és látom, ahogy tőlem pár méterre egy holdfényben csillogó, sötétszürke háromszög emelkedik ki a habokból, majd el is merül rögtön.

 

   Nem akarom. Nem akarok itt lenni. Ez nem lehet a valóság. Volt már szörnyű, nélkülöztem már, szenvedtem betegségben. Fájt, mikor elhagytak, mikor elárultak, mikor meghaltak szeretteim. Sok fájdalmat megéltem már, de ezt az infernális rettegést még soha. Ilyen nem létezhet. Bizonyára álmodom. Istenem add, hogy álmodjak! Nem álom. Bár vége lenne már. Essünk túl rajta végre. Hihetetlen mennyire tehetetlen vagyok. Olyan, mint egy isteni kinyilatkoztatás a halandó számára. Milyen találó név lehetne ennek a szörnyetegnek a Nemezis. Ó te balga! Mindjárt kínhalált halsz, és még most is ilyesmiken gondolkozol!

 

   Éktelen csapkodás következik, és a jobbomon kibukkan a hegyes fekete orr, és sok száz gyufásskatulya méretű fehér fog. Nyílik és csukódik, nyílik és csukódik. Ahogy dülledt szemeimmel nézem a fekete testet, a fehér hasát, arra gondolok, miféle lét ez? És miféle lény ez? Mi szülhetett ilyen rettenetet a világra? Csak a deszkát érte el az imént. Ahogy lebukik, pont az

arcom előtt halad el a szeme. Ez a fekete golyó, ami olyan üres, és olyan lelketlen, mint maga az óceán jégverem lelke. Ennek a lénynek – Nemezisnek – nem létezem. Sem senki más. Mikor majd letépi a lábamat, nem fog arra gondolni, milyen fájdalmat érzek, sem arra, hogy ez a láb egykor hegyeket és völgyeket bejárt, és mennyire az én részem

 

   Elveszi, és felfalja. Csontok, hús, és némi vászon meg gumi. Ami aztán félig megemésztve a tenger alján végzi. Olyan mélyen, ahol már nincsen élet. Sírok. Borzalmasan sajnálom önmagam. Próbálok üvölteni, de csak gyenge nyögdécselésekre futja. Önkéntelen tettek ezek; nem számítok rá, hogy segítene. Ez is inkább a testem gyenge próbálkozása arra a tapasztalatra építve, hogy ilyenkor általában jön és segít valaki. Nemezis visszatér hozzám, és ezúttal elkapja kapálózó jobb karom.

 

  Hirtelen szárnyalni kezdek, elvesztem minden súlyomat, a fent és a lent megszűnnek létezni, csak egy hatalmas szorító erőt érzek, meg azt, hogy néha a levegőben vagyok, néha neki csapódom a tengernek. A tengernek, ami az ütközés pillanatában inkább tűnik kemény talajnak. Mint egy nem-newtoni folyadék. Azt hiszem haláltusám közben el is nevetem magam, hogy ez az utolsó

gondolatom a létben. De senki nem hallhatja, legföljebb talán Nemezis, de őt nem érdekli. Ropogást hallok, olyasmit, mint mikor egy vastag ág törik ketté. Forróság önt el. Jó még utoljára meleget érezni. Arra gondolok, mégis van szeretet és gyengédség a világban. Mert még ha az én vérem is ez; én létezem, léteztem, és ez bizonyítja, hogy nincs minden veszve.

 

L. M. Cheston