Novellacsokor - II. mű

 

   Dohányzom. Sokat. Dohányzom, mert megtehetem, és mert olyan úriassá tesz ez az egész. Kitűnő időtöltés üres perceim eltöltésére.

Hypochonder vagyok. Nagyon. Ha egy kicsit megfájdul a halántékom, egyből diagnosztizálom magamat, és a kórisme: migrén. Elvágom az ujjam? Vérfertőzés, másnap reggelre vérrög, szívhalál.

Megfájdult a tüdőm. Több sem kellett, szaladtam is az orvosomhoz, ki már jól ismer, jobban mint én magamat, onnan pedig a tüdőgondozóba.            Remegtem. Elvégezték a szükséges vizsgálatokat, és én fújkodtam gépekbe, lélegeztem a sztetoszkóp alatt, tűrtem a röntgent. Azt mondták, két hét, és megjön az eredmény.

   Még többet dohányoztam, most már idegességemtől, és ez a két hét életem leghosszabb, legnagyszerűbb két hete volt. Letelt, és én szaladtam az SZTK-ba, szinte felrántottam az ajtót és nemsokára remegő kezeimbe vettem a papírost, melyben a jövőm, ha úgy tetszik a sorsom áll.

   Otthon mertem felbontani. Átfutottam rajta. Tuberkulózis-gyanú. Összeomlottam. Elővettem egy papírt, és elkezdtem búcsúlevelemet írni. Hogy mondjam meg szeretteimnek, hogy hamarosan meghalok? Kire mit fogok hagyni? Hova, miként temessenek? 

 

   Aznap délutánra vacsorára hívtam bizalmasabb barátaimat, kik eleget téve kérésemnek (mivel mondtam hogy nagyon fontos dologról van szó) eljöttek lakásomra. Elmondtam nekik, hogy most nem én találtam ki (tudniillik minden hónapban legalább egyszer krónikus tüdőgyulladásban, és agyi duzzanatokban szenvedek), és hogy ez most véresen komoly dolog. Részvétüket nyilvánították ki, ám láttam hogy valaki még mindig kételkedik az egészben. Torkomat elfojtotta a sírás, alig hallható hangon megköszöntem nekik hogy milyen jó barátaim voltak, és kiálltak mellettem annyi éven át.

   Egyikük, kicsit óvatoskodva, belátván hogy tényleg komoly a dolog, megkért, hogy hadd nézze meg a papírt. Mondtam neki, hogy hiába nézi, attól nem lesz jobb senkinek, de gondoltam most már úgyis mindegy, kezébe adtam halálos ítéletemet.

 - Te, egész jól tartod magadat.

 - Beszélsz itt te hülyeségeket, fél lábbal már az enyészet útján vagyok, ne bolondozz!

 - Ez a papír nem is a tiéd.

   Ezen a ponton majdnem torkának ugrottam, egy haldoklóval így beszélni!

 - Miről beszélsz?

 - A név egyezik, a lakcím és a születési évszám nem.

 - Add ide!

   Kiragadtam a kezéből, és átfutottam még egyszer: igaza volt! Idegességemben el sem olvastam, hogy biztos az enyém-e, de egy haldokló minek is gondolna ilyesmire?

   Elsápadtam, és hálát adtam Istennek.

   Másnap visszavittem a papírt, és megkaptam a magamét: kutya bajom.

   Azóta nem dohányzom.

 

Fecske László