Fecske László saját véleménye írásairól:
Humoros kis írások mindenki szórakoztatására.
A mi véleményünk:
Fecske László novellái azonnal helyet kaptak szívünkbe, a már-már fekete humornak is nevezhető megfogalmazás miatt. Néha kissé cinikus, esetleg komoly hangvételű, de az író csodás képessége a nevetetéssel kapcsolatban minden novellájában megjelenik csattanós vég formájában. Néhányan orosz realizmusként tekintenek a műveiben felelhető elemekre, személyekre. Az írónak különlegesen jó érzéke van a hangulat megteremtésében, a karakterek természetének megformálásában, akár a rövid történetekben is. Gyakran hétköznapi elemeket emel be történeteibe, amik igazán megadják az ízét írásainak, hiszen mindannyian ismerjük a buszon utazó idős hölgyeket, akik a régi időkre emlékeznek, a fiatal szerelmespárokat, akik elvakultan szaladnak a másik felé, a siető üzletembereket, akik minden másodpercben az órájukra tekintenek, vagy az egészségüket aggódva figyelő egyéneket, akik problémát csinálnak a legkisebb sebből is. Fecske László pedig kifejezetten ért ezen elemek papírra vetéséhez.
Jó szórakozást kíván az Író és csapatunk!
Novellacsokor - IV. mű
Egyszer, a villamosra felszállva sikeresen ráléptem egy úr sarkára. Príma, látszólag úri cipész által készített bőr lábbelijének a talpa teljesen elvált a tetejétől. A 'kiszemeltem' igencsak heves vérmérséklettel rendelkezett, egyből dulakodni kezdtünk. Volt adok-kapok, végül megegyeztünk sebeinket ellátva, hogy kifizetem a kárát, mivelhogy állásainkból adódóan nem lett volna szükségünk egy rendőrségi ügyre, különben is, urak egy ilyen semmiség miatt nem csinálnak hacacárét. Kifizettem neki húszezer forintot, amit ugyan sajnáltam, de ha már kárt okoztam, gondoltam kifizetem. Habókos embernek ismernek, eszembe is jutott egy régi babonaféleség: ha rálépsz valaki sarkára, ott leszel az esküvőjén. Mondtam is az illetőnek:
- Ne sajnálja, legalább ott leszek az esküvőjén!
- Legyen csak maga a saját temetésén, átkozott fajzat!
Micsoda alak.
Ennek lassan két éve, sokszor eszembe jut, mivel házasságkötő a fő foglalkozásom (hétvégente mesterszakács vagyok, ám csak otthon). Sok ember esküvőjén volt szerencsém részt venni, noha nem is léptem egyikük sarkára sem azt megelőzően, sőt! Le is vezénylem azokat. Az egyik napon, egy esküvőre voltam hivatalos, sajnos megint nem mint vendég. Felvettem a nemzetiszín szalagot a vállamra, és vártam az ifjú párt, kik életük legnagyobb bolondságát készülnek elkövetni perceken belül. Beléptek, és én kajánul elkezdtem vigyorogni. A násznép is elkezdett vigyorogni példámat követve, biztos gondolták magukban: milyen rendes ember lehet, hogy örül a fiatalok egybekelésének!
Csak ők nem tudták hogy miért vigyorgok! Az ifjú pár férfitagja az az illető volt, akivel a verekedésem esett évekkel ezelőtt. Az ara? Jól ismertem, egy házban laktunk évekig, gyermekkora óta ismerem. Egy álnok, alávaló nőszemély, akaratos, uralkodó típus. Az apja böllér; ha a lányával nem úgy bánnak, mintsem kéne (legyen szó szakításról is akár) képes kést rántani szegény kérőre (volt már rá precedens). Egyszer egy kérőről az egész vagyonát, pletykák szerint három generációra visszamenőleg lepörölte a lány, és családja. Egy szó mint száz, ez a legrosszabb házasság, ami létezhet, senkinek sem kívánnám. 'Barátom' nem ismert fel, gondoltam nem baj, így jobban mulatok magamban. Vége lett a ceremóniának, és mikor már mindenki elment, röhögtem, kacagtam, már a végén rosszul lettem; de hát: legszebb öröm a káröröm. Ugyan a húszezer forintomat nem kaptam vissza, de legalább úriember módjára megtartottam fogadalmam: ott voltam az esküvőjén...
Fecske László
2016. 03. 27.
