Rusznák Emese saját véleménye írásairól:
Rusznák Emese vagyok, és Európa egyik legszebb városában Budapesten élek a családommal. Michelangelo-val együtt vallom, hogy minden kőben ott a szobor csak a felesleget kell lefaragni róla - azaz minden alkotási felületben ott van maga az alkotás, csak segíteni kell neki, hogy megszülethessen. Ha ezt megfelelő lelkiállapotban, avatott kézzel és kellő alázattal tesszük, akkor csodák születésének lehetünk tanúi. Ugyanakkor arról is meg vagyok győződve, hogy egyrészt minden egyes alkotásnak külön, önálló élete van, másrészt az igazi mű létrejöttében egyaránt része van a művésznek és a befogadónak is. Mint ahogyan kétszer nem léphetünk bele ugyanabba a folyóba, épp úgy egy írás sem hathat ránk kétszer ugyanúgy. Remélem az előbbi gondolatok nemcsak üres szavak maradnak, hanem az írásaimon is tükröződnek. Ez pedig abban segít kedves olvasó, hogy kiderülhessen számodra, ki is lehet Rusznák Emese?
Jó szórakozást kíván az Író és csapatunk!
Nyár
Nyár van.
Ülök a hűvös szobámban,
Kukoricacső a számban.
Igazi lédús, ízletes fajta,
A szemek csakúgy duzzadnak rajta.
Mindet meg akarom enni.
Elkezdem hát lepergetni,
S miközben pereg a sok szem,
Lazán becsukom a szemem,
S beindul a képzeletem.
Azt képzelem, hogy teljesen másutt vagyok.
Hogy egy napsárga, végtelen kukoricaföldön futok.
Arcomba fúj a langyos szél,
S különös csodákról mesél.
Én bátran, zabolátlanul,
Már szinte öntudatlanul,
Nekifeszülök a szélnek,
És immár semmitől se félek.
Úgy érzem, hogy szabad vagyok,
Futok, rohanok, szaladok.
Azaz... Miket is beszélek?
Hiszen futni nem is tudok!
Futás helyett csak gurulok.
Azt is csak akkor tehetem,
Ha valaki van mögöttem,
Ki , idejét rám „pazarolva” ,
A kocsim fülét megfogva,
Kézét, lábát nekem adja.
Vagyis, hogy pontosabb legyek,
És mindent helyre tegyek,
Kezét, lábát és erejét,
Kettőnk között osztja szét.
Önfeledten fut velem,
Erdőn, mezőn és réteken.
Ahogy „közösen futunk”,
Az egyetlen, amit tudunk,
Hogy nem az számít, hol vagyunk,
Az sem, hová vezet utunk,
Csakis az, hogy együtt vagyunk,
Hogy egymásra számíthatunk.
Egymással, mint jó baráttal,
Bút, örömet, titkot,
S minden egyéb dolgot,
Nyitott szívvel megoszthatunk.
Ha elég nyitottak vagyunk,
És rugalmasak maradunk,
Egymástól olyasmit kapunk,
’Miről tán nem is álmodtunk.
Igazán fontos dolgokat.
Lélekmélyi titkokat.
Nem egyszer olyanokat,
Miket az ember legtöbbször csak egy embernek mutat.
Vagy maximum, négynek, ötnek,
A legbensőbb belsőkörnek.
Miközben ezt elképzelem,
Lassan kinyílik a szemem,
S sajnos muszáj ráébrednem,
Hogy épp senki sincs mellettem,
És „bilibe lóg a kezem”.
Gyere hát hű barát!
Te is kapsz egy kukoricát.
Ha benne vagy, együtt futunk,
Kukoricamezőkön át.
Míg beszívjuk a sok tengeri bódító illatát,
„Megoldhatunk” sok-sok ezer ”megoldandó problémát”.
Vagy ha nem is megoldhatunk,
De legalább megvitatunk,
S mire a végére jutunk,
Egy dolgot biztosan tudunk.
Mi ketten összetartozunk!
Rusznák Emese
2016. 05. 23.
