top of page

Rusznák Emese saját véleménye írásairól: 

   

   Rusznák Emese vagyok, és Európa egyik legszebb városában Budapesten élek a családommal. Michelangelo-val együtt vallom, hogy minden kőben ott a szobor csak a felesleget kell lefaragni róla - azaz minden alkotási felületben ott van maga az alkotás, csak segíteni kell neki, hogy megszülethessen. Ha ezt megfelelő lelkiállapotban, avatott kézzel és kellő alázattal tesszük, akkor csodák születésének lehetünk tanúi. Ugyanakkor arról is meg vagyok győződve, hogy egyrészt minden egyes alkotásnak külön, önálló élete van, másrészt az igazi mű létrejöttében egyaránt része van a művésznek és a befogadónak is. Mint ahogyan kétszer nem léphetünk bele ugyanabba a folyóba, épp úgy egy írás sem hathat ránk kétszer ugyanúgy. Remélem az előbbi gondolatok nemcsak üres szavak maradnak, hanem az írásaimon is tükröződnek. Ez pedig abban segít kedves olvasó, hogy kiderülhessen számodra, ki is lehet Rusznák Emese?

 

Jó szórakozást kíván az Író és csapatunk!

Utazzunk: Pár órányi Afrika

 

   

   Egy igen jól sikerült, dél-franciaországi nyaralás után, legnagyobb bánatunkra csupán nyolc óránk maradt Párizsra. Ráadásul, mivel a csomagmegőrzés sem volt megoldva, csapatunk egyik részének ott kellett maradnia, hogy vigyázzanak a cuccainkra.   Én szerencsére a csapat másik felébe kerültem, így aztán barátnőmmel egyetértésben úgy döntöttünk, kihasználjuk hirtelen jött szabadságunkat és elindultunk felfedezni a várost. Legalábbis így terveztük, de mivel nem volt nálunk térkép, csak az orrunk után mehettünk - így is tettünk. Menet közben pedig annyira bemerültünk a beszélgetésbe, hogy egyszerre csak arra lettünk figyelmesek, hogy körülöttünk az utcában kis túlzással minden második üzlet fodrászüzlet és, hogy egymást érik az alkalmi táncosok és zenészek –a mozgóárusokról már nem is beszélve. De leginkább az volt szembetűnő, hogy rajtunk kívül minden járókelőnek csoki barna a bőre. Basszuskulcs –kiáltottunk fel szinte egyszerre– hiszen mi a fekete negyedbe keveredtünk. Amint ez tudatosult bennünk, barátnőm nyomban megszaporázta lépteit és bizony, nekem is egyből szaporább lett szívverésem és izzadni kezdett a tenyerem. Azaz mindketten úgyszólván „menekülőre fogtuk.”  Már éppen kijutottunk volna az utcából, amikor egyszer csak váratlanul egy hat-hétéves forma, elképesztően maszatos, ámde feltűnően szép arcú kis „Csokilányka” pottyant a lábunk elé „az égből”, egy valaha valószínűleg jobb időket látott - ám azóta már láthatólag több generációt is kiszolgált - rongyos kis fürdőruhában. Egy darabig csak nézett ránk azokkal a hatalmas fekete szemeivel, majd amint közelebb értünk hozzá, szinte öreg koldusokat is megszégyenítő profizmussal rögvest elővette leg sajnálatra méltóbb arckifejezését, felénk nyújtotta a kezét és nem mozdult, amíg esélyt nem látott rá, hogy kaphat tőlünk valami finomságot, vagy egy kis pénzt. Nálunk azonban nem volt sem cukorka, sem pedig apró, így aztán megpróbáltunk úgy tenni mintha nem vettük volna őt észre és mielőbb meglógni. Ám úgy tűnik, a kislány valamiért meglátta bennünk aznapi szerencséjét, s esze agában sem volt hagyni minket eltűnni a szeme elől, ehelyett követett minket az utca forgatagán át. Amikor erről tudomást szereztünk, az is nyilvánvalóvá vált, hogy alkalmi kísérőnket csak egy módon rázhatjuk le. Barátnőm tehát –ügyelve rá, hogy a kis ravaszdi „utánfutónk” meg ne lássa hová nyúl– belenyúlt a táskámba, kivett belőle egy húszeurós bankót és odaadta a kislánynak, aki mosolyogva elvette és visszafutott vele ahhoz a fodrászüzlethez, amelyik előtt találkoztuk. Mi pedig megkönnyebbülten és némileg naivan folytattuk volna utunkat azt hívén, „csak” ennyi izgalmat tartogatott számunkra a fekete negyed. Nem is sejtettük, hogy kalandjaink sora igazából még csak most kezdődik.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Pedig így történt. Pár perccel azután, hogy a lányka visszafutott az üzletbe, ami előtt találkoztunk, mi pedig jóságunk teljes tudatában tovább indultunk a forgatagban, egyszer csak valaki a tömegből váratlanul megérintette  a barátnőm hátát.

Riadtan hátra fordultunk és már sikítottunk is volna, de a meglepetéstől elakadt a szavunk. újdonsült ismerősünk állt ugyanis előttünk, de már nem egyedül. Egy széles mosolyú, és még szélesebb csípőjű, kb. 120 kilós asszonyságot - valószínűleg a nagymamáját - hozott magával, aki – miután rájött, hogy még nála is kevésbé beszélünk franciául – habozás nélkül mutogatásra váltott és hatalmas lendülettel, kézzel-lábbal igyekezett minket rávenni, hogy kövessük őket a boltjukba. Mi viszont óvatosságból először igyekeztünk úgy tenni, mintha nem értenénk, mit szeretne. De a „Csokinagyi” temperamentuma végül győzött és minket is elragadott. A kis „Csokilány” pedig „nevéhez” illően továbbra is elképesztően édes volt. Így már nem volt kérdés, hogy velük megyünk.

Amikor beléptünk a kicsi üzletbe, egyszeriben valami furcsa, megmagyarázhatatlan, de ugyanakkor nagyon jól eső keverékét éreztem az otthonosságnak és a vendégségnek.

Tisztában voltam ugyan vele, hogy csupán vendég vagyok, mégis abban pillanatban valósággal „beszippantott” az ott tapasztalt atmoszféra és szinte úgy éreztem, hogy „odaszülettem”.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Érthető okokból „kicsit” azért zavarba jöttem, amikor a „Csokinagyi” és unokája lendülete valósággal besodort minket bolt mögötti, szerény otthonukba, ahol ráadásul legnagyobb meglepetésünkre egy különös, fehérmágia szerű elemekkel és varázslatokkal teletűzdelt és mint később megtudtam, ízig-vérig „afro-francia”, kizárólag erre a közösségre jellemző szertartásba –egy amolyan házi keresztelőbe– csöppentünk.

A fura szeánsz egy kicsiny szobában zajlott, a kis „Csokilány” extra cuki pár hónapos öcsikéje körül, aki a legkevésbé sem zavartatta magát a nagy nyüzsi miatt.

Sőt, inkább kíváncsian és elégedetten szemlélte, ahogyan a környék minden lakója imák, áldások és jókívánságok kíséretében, illatos olajokkal, gyertyákkal és különböző állatcsontokkal tölti meg az őt körül vevő tér minden négyzetcentiméterét.  Miután a kis „herceg” hódolói meggyújtották a gyertyákat, egymásután elmormolt varázsigékkel, afrikai dalokkal, no meg mindent elsöprő szenvedéllyel, hittel és sugárzó örömmel elénekelt gyönyörű spirituálékkal kértek áldást rá az égiektől. Örömük annyira ragadósnak bizonyult, hogy kis idő múlva mosolyogva néztünk egymásra barátnőmmel, miután mindketten egyszerre, azon kaptuk magunkat, hogy teli torokból éneklünk velük. Végül azután még az ünnepi lakomára is „magával sodort minket a forgószél”, ráadásul, a temperamentumos nagyi szűnni nem akaró unszolásának engedve, meg kellett kóstolnunk házigazdáink specialitásait is.     

Más választásom nem lévén elhatároztam, hogy behunyt szemmel várom, hogy jöjjön, aminek jönnie kell. Jött is. Én pedig először majdnem megfulladtam, mert annyira félre nyeltem a meglepetéstől és a döbbenettől, ami végigfutott rajtam, amikor megtudtam, hogy a csirke ízű izé, amit az imént belém nyomtak, valójában nem más, mint egy bizonyosfajta, állítólag különlegesen proteindús,  kizárólag Afrikában megtalálható, ezért csakis nagy ünnepeken fogyasztandó, kukacfajta, egy ottani fa termésének hidegen sajtolt  olajában hirtelen kisütve. És, bár abban a pillanatban, amikor ezt az „ínyencfalatot”, gyomrom és lelkem leghevesebb tiltakozását legyőzve, mégiscsak le kellett nyelnem még egészen másképp gondoltam, pár perc múlva azonban már biztosan tudtam, hogy ennek a délutánnak minden perce olyasmit adott nekem, amit bizony nem minden délután adhat.

 

Ezen a napon ugyanis, valami különös „varázslat” folytán, pár órára én is úgymond „Csoki bőrűvé” válhattam. És ismét, ezúttal a szó szoros értelmében, feketén, feketén beigazolódott előttem, hogy eddigi meggyőződésem–miszerint ha, elég biztosan tudod magadról, hogy ki vagy és honnan jöttél, másokkal szemben pedig elég nyitott tudsz maradni, világok nyílhatnak meg előtted – nem csupán idióta közhelyek sokszor hallott gyűjteménye, hanem valódi, szilárd alap, melyre bátran építhetek.

Amikor a lakoma után elköszöntünk házigazdáiktól, barátnőm arcán megkönnyebbült mosoly futott át és amint kettesben maradtunk, nevetve súgta oda nekem, hogy irány vissza „Európába”.

 

Persze, amikor megláttam kilógni a szájából egy pirított szöcske lábait, én is meghökkenve bólintottam, de azóta bizony,  már jó párszor azon kaptam magam, hogy az jár az eszemben, milyen fontos volt nekem annó, és milyen jól is jönne olykor mostanság is az a pár órányi „Afrika”.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Rusznák Emese

2016. 05. 08.

bottom of page