A portré - IV. rész

(Avagy értekezés a kacsacsőrű emlős létezéséről)

 

   David Hargrove azon volt, hogy lehúzza lábairól a könnyű szarvasbőr cipőt, mikor ismerős hang ütötte meg a fülét. Annyira ismerős volt, hogy szinte ismeretlen.

A csend.

Egy pillanatra eltűnődött, hol lehet a felesége, aki minden egyes alkalommal, mikor hazaér, azonnal a nyakába ugrik, elhalmozza csókjaival, és azzal az ijesztő öleléssel fogadja, ami majd összeroppantja a csontjait. Állt, kezében a barna bőrtáska, bal lábán még cipő, jobbon kissé átizzadt fekete zoknival, és a csodálkozással az arcán.

- Egyedül vagyok? - Gondolta, miközben tovább folytatta és lehúzta a másik cipőjét, és berúgta az előszobafal alá.

A táskát a fal mellé támasztotta, és levetette átázott ballonkabátját. Felakasztotta a fogasra, úgy vizesen, és nézte a vízcseppeket, ahogy a szőnyegre hullnak.

- Egyedül vagyok?

Kérdezte hangosan, és nem válaszolt senki. A férfi felszegte szőke fejét, és az előszoba sarkában lógó egyik hangfal felé nézett.- Online vagyok?Mosolyogta el magát. Három hangos pittyenés jelezte, hogy igen. Kapcsolatban áll a világgal, minden módon, kivéve fizikailag.

- Ena, itt vagy kicsikém?

Szavait üresen visszhangozták a zöld posztóval borított falak, csak állt, hátrahúzott vállakkal, vizes hajjal, már félig kigombolt inggel, de a nő még mindig nem jelentkezett. Nem jött be a gyere a gazdihoz játék. Térdeiben újra megjelent az a fura gyengeség, mint amikor fáradt vagy egy nagy és nehéz nap után, és nem vagy valami jól. Mikor nem úgy sültek el a dolgaid, ahogy szeretted volna. Na ez a remegés mászott fel David lábszárain is egyenesen a térdéig, és úgy érezte, jól esne egy csésze kávé.

   Besétált a nappaliba, és pár percig állt a gyűrött fehér kanapé és az előtte szétkent kék valami fölött, és csodálkozott, vajon mi lehet ez? Valahogy nem jött rá, pedig... Oldalra fordította a fejét, és a bekapcsolva felejtett portréra nézett a kandalló fölött. A szokásos langyos hóesés a fenyvesek közt. Minden szokásos volt, kivéve azt a tényt, hogy egy rég kihalt állat nézett vele farkasszemet.

- Portré ki! - Mondta hangosan, majd a hálószoba felé vette az irányt. Benézett a félig nyitott ajtón, de csak a sötétség fogadta. Pár pillanatig meresztette a szemét, mire meglátott egy alakot heverni a nagy, baldachinos ágyon. Az alak pedig halkan szuszogott. Ena alszik. Futott át az agyán. Halkan becsukta maga előtt az ajtót.

 

   - Elromlott a kávéfőző.

Cigaretta sercegett a félhomályban fürdő szobában, ahogy valaki nagyot slukkolt bele. Ena kinyitotta a szemeit, és bágyadtan emelte fejét a hang irányába. Egészen egy pillanatig, utána visszahullt a párnára, és hangosat ásított.

- Elaludtam. - Mondta - Mióta vagy itthon?

- Nem régóta.

David ott ült a szokásos karosszékben, a szokásos pózban, és cigarettázott. Alakját furcsán soványnak rajzolta körül a lehúzott redőnyök közt beszűrődő sok száz aprónyi fénytű.

- Ó, atyám, milyen rémálmaim voltak.

Ena felült az ágyon, és furcsán érezte magát, mint aki átaludt egy évszázadot. Minden mozdulat olyan volt, mintha az első lenne, minden lélegzetvétel kicsit nehezebb volt, emlékszik, gyermekkorában, mikor asztmája volt, érezte ezt.

- Még fáradt vagy, ugye? - Szólt a mély, reszelős hang a székből, és a cigaretta még mindig égett.

Ena megmozgatta a nyakát.

- Eléggé. Jaj, még főzni is elfelejtettem, annyira kiborultam a... - Ekkor kezdett el emlékezni. Hogy mi történt. Maga alá húzta a lábait. Valahogy ez volt az ösztönös reakciója a saját megdöbbenésére. - Beszéltem ma valakivel. - Emelte fel a fejét, és nagyot sóhajtott. - Eléggé megijesztett.

- Elmeséled? - Jött a válasz.

Ena mosolygott. Furán, zavartan.

- Először fényt fel!

Nem történt semmi, maradt a sötétség.

- Fényt fel! - Ismételte meg, és újfent semmi sem történt az ég világon.

- Kapcsolatban vagyunk?

- Maradhat a sötétség, még egy darabig. - Hangzott a tárgyilagos válasz.

- Megijesztesz, bébi. - Motyogta a nő, és az ágy végén hagyott pokróc után nyúlt, de nem talált semmit ott.

- Kivel beszéltél?

A cigaretta a földre pottyant, majd lassan halványulni kezdett a végén lévő parázs izzása.

- Mi ez az egész, David?

- Ne haragudj!

Ena felállt, és elindult a sötétítő felé, ami alatt a férfi ült. Minden egyes lépésre ezernyi tű szurkálta végig combjait, és lábikráját.

- Mi az, hogy ne haragudjak? Mi ez az egész? - Szinte már ordított, ahogy visszahuppant az ágyra, és szemében érezte azt a fura érzést, mikor sírni kell. De nem tud.

- Maradj az ágyon, Ena. - A férfi hangja még mindig nyugodt volt. Mondhatni azt is, hogy beletörődő. - Hallgass végig, kérlek. És ne szólj közbe, bármit is mondok.

És a nő, ekkor olyan végtelen nyugalmat, és türelmet kezdett érezni magában, amilyet még soha. Leült, combjait összezárta, kezeit tenyérrel lefelé a combjaira fektette, csak ült, és várt. Valami volt ebben az egészben. Valahova ki akart lyukadni ez a beszélgetés Daviddel, aki ma nagyon furcsa volt. Persze ma minden nagyon furcsa volt egészen attól kezdve, hogy az a Dr., az a valaki (Akinek nem jutott a neve az eszébe, pedig pár órája még épp beszélgettek.), valami furcsát mondott, amitől az az érzése támadt hogy... Valami történni fog.

- Csak hallgass meg.

A férfi újabb cigarettára gyújtott.

-Az egész a balesettel kezdődött. Emlékszel?

Hangja nyomott lett, és alig észrevehetően, de sírni kezdett a maga módján. Vékony könnycsík indult el fehér, száraz bőrének rejtélyes ráncai közt.

- Biztosan jó ötlet ezt felhozni most?

- Az, most AZ.

- Vágta rá erélyesen.

- Értem. - Bólogatott a nő és lehunyta a szemét. - Folytasd.

- Csak szertném, hogy megértsd, miért volt az egész. Egyszerűen én...Ekkor elhallgatott, szipogott párat, majd miután jól megrágta a szavakat, kimondta végül:

- Nem tudtam feldolgozni a dolgot. Mármint, olyan gyorsan történt.

A sötét szobában ülve felhúzta az ing ujját vékony karjain, és előre dőlt térdeire. Nagyon fáradt volt.

- Egy másik nő?

Ena nyugodtan, egyenes háttal ült, és arra gondolt, itt a vége. A férje megcsalja. De ez az érzés, ez a gondolat egy cseppet sem izgatta fel, vagy rémítette meg. Csendes szemlélődő volt csupán. Valami furcsa volt, mintha egy filmet nézne, ami róla szól, az ő életéről, de az eseményeknek nem lenne jelentősége, mert már rég megtörténtek. Elmosolyodott, bágyadt szemeit megpróbálta átfúrni a sötétség acélfalán. David nem méltatta a kérdést, halkan, reszelősen folytatta tovább.

- Elveszítesz valakit... Gondolj bele. Egy reggel felébredsz, ott van melletted. Aztán másik reggel felkelsz valahogy, de már nincs ott. - Kézfejével végigsimított a homlokán. - És tudod, hogy nem is lesz többé.

Pár percig hallgattak.

- Emlékszem az egészre... - A nő most felállt, és az ágy végéhez sétált. Karcsú, meztelen teste ott állt meg, ahol mindig meg szokott, mikor a férfi reggel dolgozni indul. -  Sokáig voltam kórházban, vagy valami hasonlóban. Sokan voltak ott, és segítettek, hogy újra megértsek mindent.

- Mi mindent?

- A világot például. Valahogy akkor, ott szétcsúszott minden. - Ena sóhajtott, és a férfi alakja felé nézett.- Feladhattam volna, tudod? De azt hiszem szerettelek annyira, hogy ne engedjek... Súlyos koponya és agysérülések. Szinte halálosak.A férfi elmosolyodott. - Cinikus mosoly volt ez, és saját maga volt cinizmusa tárgya. - Nem szinte halálosak. Halálosak.

- Ezt hogy érted? Én mégsem haltam bele. Nehéz volt, de élek, újra.

- Talán könnyebb lenne megértened máshogyan. Fényt!

 A szoba egyszerre kivilágosodott. Fény vetült az üres, hideg betonpadlóra, a vakolatlan falakra, a keskeny vaságyra, a kerekesszékre, amiben egy öreg ember cigarettázott, és fény derült az igazságra.

 

   - David...

Ena végignézett az öreg Daviden. Ekkor már jó hatvanas lehetett. Haja gyér foltokban burjánzott fején, orrán vastag szemüveg feszült, vékony végtagjai groteszkül kicsavarodva feküdtek. Egy öregember volt. Mégis David volt az. A vonásai elárulták.

- Ne ijedj meg, kérlek... - Az öreg mosolygott. - Az idő eljárt a testem felett. - Széles mozdulatot tett kicsavart balkezével.- Ez még mindig én vagyok. Legalábbis egy ideig.

Ena állt, meztelen testének látványa sem izgatta többé. A sötétben már régen észrevette, hogy ruhátlan. Ám most az elsötétített ablak tükrében meglátta önmagát. Fiatal volt, és üde. Minden porcikájában maga a tökély.

- Hogy lehetséges ez? - Kérdezte szinte magától félhangosan. - Fiatal vagyok...

- Az is maradsz. - Mondta a férfi. - És ennek örülhetnél. Legalábbis annak tükrében, amit mondani fogok.

- Magyarázd el az egészet, most! - Förmedt rá a férfira, és zavartan leguggolt elé a hideg betonpadlóra.

- El fogom...Azért jöttem. Zavar, ha még egyre rágyújtok?

Nem érkezett válasz. A nő csak ott ült, csendben, és meredt rá.

- Meghaltál, Ena. Illetve máshogy mondva: Ena meghalt...

- Ostobaság. - Mondta a nő. - Itt ülök, és hallgatlak. Hogyan lehetnék halott?

A férfi előhúzott nagy nehezen egy cigarettát az ingzsebéből, és meggyújtotta.

- Ena halott. Harminckét éve már. - Elfordította a fejét, és megint sírni kezdett. - Olyan hihetetlen.

- Nem értem, akkor én mi... - Megakadt a mondat közben, aztán elkerekedett szemmel nézett le maga elé a padlóraPercekig hallgattak. - Óóó. - Mondta a nő, és aztán újabb pár perc következett. A férfi csendben figyelte az óceán morajlását, ami a nő arcán átvonuló érzelmek hullámait oly rapszodikussá tette, hogy majd belehalt már most a látványba. - Nem vagyok gép. - Mondta végül, és nagy lélegzetet vett.

- Portré vagy. - David lejjebb hajolt, hogy arca a nő arcával egy vonalba kerüljön. Belefúrta fáradt szemeit a nőébe. - A feleségem, Ena Hargrove portréja, akit nagyon szerettem, és aki gyönyörű volt, mint te, és aki meghalt abban a balesetben...

Megpróbált felállni a székből. Ena ösztönösen odalépett, belekarolt, és segített neki. A férfi zavarban volt, de mosolygott végig, ahogy a nő odakísérte az ablakhoz.

- Redőnyt fel!

Együtt nézték egy ideig a külvilágot. Megint esett.

- Emlékszel, mikor elmentünk abba kis Svájci faluba, és egész nap az erdőben sétáltunk a fenyvesek közt? Ott találtuk azt a sakkasztalt a körpaddal. Elkezdett esni a hó, mi pokrócok alá bújtunk, és vártuk, hogy beesteledjen. Csak néztük a hóesést...

- Emlékszem, hogyne emlékeznék... - Ena rádöbbent, hogy a fali portré, amit a férje programozott azért volt olyan ismerős mindig is, mert már járt ott egyszer. Csak nem emlékezett.Ott volt végig az orra előtt, ő mégis... - Emlékszem. - Mondta, és elmosolyodott.

A férfi mellett ott állt a nő, szorosan belekarolva, és ekkor David Ena szemébe nézett.

- Annak a napnak a portréja vagy te is.

Ena elmosolyodott. Kivillantotta tökéletes fehér fogait.

- Nahát.

Aztán egy darabig megint az esőt nézték.

- Ez ugye valódi?

- Az eső?

- Igen.

- Valódi, persze. Ahogy te is.

A nő nekinyomta homlokát a hideg ablaknak, és lehunyta a szemeit. Orrából páracsíkokat fújt a felületre.

- Az vagyok. - Majd hozzátette: - Az vagyok, de mégsem.

- Beszéltél Dr. Somodyval, és akkor kikapcsolt téged, hogy a felesleges...

- Már értem. Mindent értek, nem kell magyarázkodnod.

Ena szorosan odasimult az öregemberhez, fejét a vállára hajtotta.

- Tudod én mindig szeretni foglak.

- Én is a feleségemet. - David átkarolta a nyakát, és megcsókolta a feje búbját. - De ennek, most, itt vége.

- Tudom. - Mondta a nő.

- Már régen vége kellett volna, hogy legyen.

- Akkor miért kapcsoltál vissza? - Kérdezte a nő, miközben az ablakon leszánkázó cseppeket figyelte, és egyik lábfejét a másikra fektette.

- Hogy elbúcsúzhassam.

- Szóval játsszam el, hogy én vagyok a feleséged, ahogy mindig is tettem? - Érzéketlen arccal meredt az öregre.

- Nem. Most tőled akarok elbúcsúzni. - Mosolygott amaz. - Köszönöm, hogy átvezettél életem egy nehéz szakaszán. - Nagyot fújt maga elé. - Most itt a vég. Csak aludni vágyom. Régóta. 

- Szóval nincs másik nő? - Mosolygott a portré, és elengedte a férfit, aki úgy látszott, maga is meg tud állni a lábán egy ideig.

- Nincs másik nő... Sosem volt.

A férfi lábai remegni kezdtek, ezért Ena odasietett, és visszakísérte a székéhez. Miután leültette, David előhúzott egy vaskos, sárga borítékot a szék oldaltáskájából.

- Ez a tied.

- Szóval nem kapcsolsz ki...

- Nem. Ez a pénz elég évekig. Úgyis csak ott volt a számlámon, nekem meg már nem lesz szükségem rá. Mindent rád hagyok.

Ena elvette a borítékot, és az ágyra dobta.

- Nincsenek érzelmeim.

- Kikapcsolták azokat is. Csak reakcióid maradtak a világ dolgaira, amik néha olyanok mint az érzelmek, de csak védekező mechanizmusok. Mintha...

- Szóval nem lesznek.

- Nem.

Ena leült az ágyra.

- De téged szeretlek. Mindig foglak. - Újból a száraz könnyezés.

- Ez a programod, Ena.

- De ha te elmész, akkor velem mi lesz?

A férfi kioldotta a kerekesszék fékjét, és lassan az ajtó felé fordult.

- Sajnálom. Tényleg. De most mennem kell. Itt az ideje.

- És én mit csináljak?

A férfi visszanézett a válla fölött. Szemüvege mögött könnyek peregtek az arcán.

- Egy egész világ vár rád odakint. És egy egész örökkévalóság.

- Egyedül, bent a sötétben, a hideg falak közt, évszázadokig. Ez vár rám. Egy valamit elfelejtesz, David. Az volna az igazi havas portré, ahol együtt ülnénk a padon a hóesést nézve. Nélküled ez csak egy üres tájkép, semmi más.

David lehorgasztotta fejét, és kigurult a lakásból. Pont úgy, ahogy Ena, életéből is.

- Ég veled, mindig várni foglak.

- Egy napon találkozunk...

Hangzott az előszobából, aztán becsapódott egy ajtó, és csend lett.

 

   Egy ajtó becsukódik, kinyílik egy új.

 

   Egy ideig, egy-két évtizedet azzal töltött, hogy bámulta a fali portré ürességét, próbálta megfejteni a semmit, ami saját magából árad. A rókával beszélgetett,vagy régi filmeket nézett. Felhalmozott annyi tudást a világról csupán azzal, hogy tévézett, hogy végül megtanulta saját magát programozni. Beprogramozta magát hát arra, hogy évente csupán három napot legyen tudatában annak, hogy valójában gép, és nem ember. Ilyenkor szabad volt. De a többi napon csak nyomorultul tévelygett a városban, ruhákat vásárolt, autókat vett, ételeket rendelt, amiket nem evett meg sosem. Önmaga azt sem tudta, hogy létezik. Munkát vállalt egy pozitronalkatrészeket gyártó cégnél, s egy idő után azon vette észre magát, hogy külön részleget vezet.

   Megtanulta mesterségesen öregíteni és fiatalítani magát, bár teste ellenállt a fertőzéseknek, a mocsoknak, a kosznak, mindennemű betegségnek, néha megtámadta egy-egy vírus, s akkor rosszul érezte magát. De hamar elmúlt.
Csak élt és így élte túl majdnem az embri civilizációt. Figyelte, ahogy a világ visszasüllyed, aztán újra felemelkedik, s végül a csúcsra tör. Számára ez csak végtelen körforgás volt. Néha nem értette, miért él ilyen sokáig.

   De aztán eljött a három nap. És akkor mindent megértett.

   Három napig éjjel aludt, és álmodott.
   Aztán, nagyon sok idő elteltével, csináltatott magának egy David portrét, akivel közösen rájöttek, hogy nincs kacsacsőrű emlős.

  

Szentpéteri Goldmann Dávid