Pszichedelikus reneszánsz

 

   A művészi tevékenység az emberi önkifejezés egyik legősibb eszköze. Mikor őseink tüzeik körül ülve felnéztek a csillagos égboltra, megérezve az univerzum végtelenségét, vagy a természet vad és zabolátlan erőinek kitéve küzdöttek az életükért, amikor először próbálták megragadni a körülöttük élő és lélegző világ csodáit vagy éppen borzalmait öntudatlanul is az egyik legmagasabb rendű emberi tevékenységbe fogtak. Egyaránt céljuk volt a körülöttük megjelenő fizikai valóság tényleges vagy absztrakt elemeinek ábrázolása, valamint saját belső tájuk manifesztálása.

 

   Emberként mindannyian érző lények vagyunk, akik fejlett központi idegrendszerük révén szubjektív érzelmi és mentális állapotok széles skáláját képesek érzékelni, melyek a tudatállapotok szivárványát rajzolják érzékelésünk egére. Bár létezik egy markáns jegyekkel bíró alapállapot, életünk nagy részét mégis módosult tudatállapotban töltjük. Fontos megjegyezni hogy mind az alap, mind pedig a módosult tudatállapot egy alapvetően szubjektív, több elemből – érzelmek, döntéshozás, tér és időérzék, identitásérzék, emlékezet stb – álló, összetett rendszer, mely működésének megértésével az idegtudomány, a viselkedéspszichológia és egyéb komplex tudományterületek foglalkoznak, jelenlegi tudásunk azonban még mindig erősen töredékes. Ezen módosult tudatállapotok többsége mindenki számára jól ismert és személyesen is megtapasztalt fogalom, legyen szó akár a szerelemről, a félelemről, a lámpalázról, az izgalomról, az álomról vagy magáról a pszichedelikus élményről.

 

   Ezen élmények sokféleképpen kiválthatóak, többek között a modern nyugati kultúrkörben is egyre nagyobb népszerűségnek örvendő jógával, meditációval, hipnózissal, testünk belső, endogén eredetű anyagaival vagy a kívülről bejuttatott drogok segítségével. Fontos megjegyezni hogy sokszor maga a művész által végzett alkotótevékenység is felfokozott állapotban, egyfajta kreatív transzban zajlik, véleményem szerint tehát releváns és az alkotófolyamat teljesebb megértése szempontjából elengedhetetlen ezen módosult tudatállapotok interdiszciplináris, de elsősorban művészettörténeti szempontok figyelembevételével zajló vizsgálata. Ezen folyamatnak különleges aktualitást pedig a tudományos élet számtalan területére kiterjedő, jelenleg is zajló ún. pszichedelikus reneszánsz ad.

 

   A 20. század vitathatatlanul az emberiség történetének egyik legviharosabb periódusa volt, mely éppúgy vezetett felemelő magasságokba, mint feneketlen mélységekbe. Míg a korábbi korok szülötteinek világa fokozatosan, lépésről lépésre változott - a folyamatos fejlődés békés és megnyugtató érzetét keltve a múltba elégedett mosollyal visszarévedőkben – addig az előző század már az első évtizedben fenekestül forgatta fel világképünket. A természettudományok hatalmas ugrásokkal haladtak a világ megismerésének útján, a kémikusok a körülöttünk lévő világ újabbnál újabb építőköveit fedezték fel, míg a fizika magát a tér és idő viszonyát helyezte teljesen új kontextusba. Az ipari vívmányoknak köszönhetően sokkal kisebb lett a földgolyó, az utazási idő drasztikus lerövidülése közelebb hozta egymáshoz az embereket. Ám pont amikor a futuristák által lefestett utópia elkezdhetett volna megvalósulni, az emberi agresszió és nagyravágyás okozta két világégés végigsöpört a glóbuszon, és magával vitte egy szép új világ ígéretét.

 

   A régi világ romjaiból felépülő új társadalom pedig már erősen megkérdőjelezte szülei világnézetét és értékrendjét. Az ötvenes években megjelenő beatnikek már önálló, alternatív kultúrát teremtettek önmaguk számára, melynek főbb értékeit aztán a hatvanas évek hippijei tűzték zászlajukra és küzdöttek értük tovább. Nagy részük nem az aktív politikai harcot, hanem a szelíd ellenállást választotta és a virágok erejében bízva kivonult a társadalomból. Bár szándékaik komolyak, céljaik pedig nemesek voltak, a hatvanas évek végére-hetvenes évek elejére világossá vált hogy lendületük kifulladt és céljaikat nem érhetik el. Habár a korabeli fiatalok lassan zakót öltöttek és aktatáskát ragadtak, családot vállaltak és fizetni kezdték első lakásuk törlesztő részleteit, erőfeszítéseik eredményei nem lettek az enyészeté. Ennek ára azonban vívmányaik konformizálódása volt, melynek során szélesebb társadalmi rétegek asszimilálták azokat, legyen szó akár a szexuális szabadságról, a lezser öltözködési szokásokról, a szerhasználati mentalitásról vagy éppen a rockzenéről.

 

   Miközben a fogyasztói társadalom a piacgazdaság igényei szerint transzformálta ezeket az elemeket, az eredeti célkitűzések lassan feledésbe merültek, és mintegy húsz év alatt a hatvanas évek kultúrája a tömegek számára árucikké, a tudományos kutatások számára pedig a Nixon adminisztráció által 1971-ben meghirdetett Drogellenes Háború életbelépésével tabutémává vált. A nagyobb művészettörténeti munkákban ha egyáltalán, akkor csupán érintőlegesen, említés szintjén foglalkoztak a korszak szerteágazó, színes, vibráló és kreativitástól lüktető pszichedelikus művészetével.

 

   A 90-es évek elején azonban egy újabb, alulról szerveződő, második pszichedelikus mozgalom bontakozott ki, mely több tényező együttes hatásának köszönhető. Míg a hetvenes évek elején a mozgalom egyik továbbélése a Szivárvány-törzs mozgalom maradt, addig sokan Európába utaztak, hogy onnan Görög - vagy Törökországon át motorral, busszal, lóháton vagy éppen gyalog nekivágjanak a nagy utazásnak  - az úgynevezett Hippie-trail-nek - mely Iránon, Afganisztánon és Pakisztánon át a Himalája lejtőiig, majd onnan az indiai Goa-félszigetig, vagy még tovább Thaiföldig vezette őket. Innen Goa félszigetéről hódította meg ismét a világot a hippi szellemiség, ezúttal új köntösben, a technika vívmányait magáévá tevő új elektronikus zenei műfaj a goa trance képében, mely az új mozgalom egyik alappillérévé vált a század végére.

 

   Mindez azonban mit sem ért volna néhány briliáns elme áldozatos munkája nélkül, akik a legváltozatosabb tudományterületekről érkezve, fáradhatatlan erőfeszítéssel dolgoztak az egyik legsúlyosabb tabu megdöntésén. A teljesség igénye nélkül említést érdemel Alexander Shulgin vegyész, akinek jelentősége csak Albert Hoffmannéhoz mérhető, és aki mintegy 30 év alatt 179 új fenetilamin és 79 új triptamin vegyületet alkotott meg és tesztelt felesége segítségével, melyeket részletes leírásokkal és szintetizálási útmutatóval 1991-ben PiHKAL – A Chemical Love story és 1997-ben TiHKAL – The Continuation  címmel a nagyközönség rendelkezésére bocsátott, Terence McKenna amerikai filozófus, ethnobotanikus és pszichonauta aki az új generáció hangjaként elévülhetetlen érdemeket szerzett az Amazonas-menti törzsek spirituális szokásainak megörökítésében, és a természetes entheogének népszerűségének ugrásszerű növelésében az Egyesült Államokban és Európában valamint Alex Grey festőművész, aki először közvetítette pszichedelikus élményeinek képi világát az új generáció tagjai felé, akinek így nem kellett a hatvanas évek pszichedelikus plakátművészetéig visszatekinteniük, hanem testközelből kaphattak inspirációt és egyfajta vizuális megerősítést arról, hogy átélt élményeikkel nincsenek egyedül.

 

   Kiemelendő még Dr. Rick Strassmann munkássága, aki 1990 és 95 között lefolytatta az első DEA által is jóváhagyott, pszichedelikumokkkal végzett kísérletsorozatot az amerikai Új Mexikói Egyetem Gyógyszerészeti Iskolájában Albuquerque-ben melynek eredményeit a korszakos jelentősségű DMT – The Spirit Molecule című művében publikálta, a lengyel Stanislav Grof, a  transzperszonális pszichológia tudományterületének egyik megalkotója, az LSD pszichoterápia című könyv szerzője és a  speciális hiperventillációs technika, a módosult tudatállapotot drogok nélkül előidéző holotropikus légzés megalkotója, valamint Roland Griffiths, az idegtudományok és a pszichiátria professzora és Mark Doblin a MAPS, azaz a Multidisciplinary Associations for Psychedelic Studies alapítója. Mindketten sokat tettek a pszichedelikumok gyógyászati felhasználásának legitimizációjáért és ezzel utat nyitottak az ezen anyagok szabályozására vonatkozó párbeszéd felélesztéséhez. Griffiths mérföldkőnek számító kettős vak kísérletsorozatában megismételte és igazolta Walter Pahnke 1962-es, a Harvard Egyetem kápolnájában pszilocibinnel végzett kísérletét, Rick Doblin pedig elérte az MDMA kísérletek újraindítását, főleg az iraki és afganisztáni háborúkból poszttraumatikus stresszindrómával hazatérő, és a társadalomba újra integrálódni nem tudó katonák kezelésére, ez pedig utat nyithat egyéb pszichedelikumok, például az LSD terápiás lehetőségeinek felülvizsgálatához, főleg most amikor a Drogellenes Háború abszolút kudarca immár mindenki számára nyilvánvaló és annak további létjogosultsága tényekkel nem alátámasztható.

 

   Mindezen liberalizációs folyamatok összeolvadtak a formálódó új ellenkultúrával és a különböző társadalom és természettudományos eredményekkel, egy olyan új miliőt hozva létre, melyben nem számít tabutémának az ezen kérdéskörről való, társadalmi párbeszéd és egyetemi szintű, tudományos igényességű kritikai diskurzus, mely lehetőséget és teret ad az eddigi hibás koncepciók felülvizsgálatára és egy előítéletektől mentes, a folyamatokat a maguk teljességében és azok összefüggéseiben vizsgáló alapos kutatásra.

 

   Bár a hatvanas évek pszichedelikus művészetének kanonizációja részben megtörtént, és az általa inspirált, modern látomásos művészet (visionary art) is teljesíti az ehhez szükséges feltételeket, hiszen egyrészt komoly múzeumok tárlatain láthatjuk viszont ezeket az alkotásokat, másfelől  néhány éve Bécsben ennek intézményes keretek között való elsajátítására is lehetőség nyílt a Vienna Academy of Visionary Art hallgatójaként. Ennek ellenére úgy érzem, hogy a kortárs művészet ezen rendkívül fontos 20. századi epizódja a kutatásokban még mindig erősen alul reprezentált, és megítélése előítéletektől terhes, azonban ez napjaink elvárásai folytán fontos és elvégzendő feladat a magyarországi anyag vonatkozásában éppúgy, mint a nemzetközi alkotások tekintetében.

Lakatos Gábor