Életem egyik legjobb napja nem éppen jó dolgokkal kezdődött. Ez általában mindig is így volt az életemben. Vannak olyan napok, amikor semmi nem akar összejönni és sorra halmozódnak fel felettem a balszerencsés helyzetek. Ez persze már nem számít nekem problémának. Régóta nem idegesítem magam olyan dolgokkal, amiket befolyásolni nem tudok. Csendben szoktam megjegyezni, hogy ez most egy ilyen nap. Hiszen nincs rossz élet, maximum rossznak tűnő nap van.

 

   Nos, az ominózus napom viszont hisztis voltam. Egész éjszaka nem aludtam egy cicus miatt, aki egy hétig szállt volna meg nálunk (Ha nem követ el különböző csínyeket, például az éjszakai zaklatásokat.). Hajnalra lefoglalta magát és békében hagyott nyugodni, mégis megtalált egy másik zavaró tényező, a forró napsugarak formájában. Feladtam. Elfogadtam a helyzetet, hogy nem fogok aludni.
  Szeretek jól és extrémen is kinézni. Jó érzéssel tölt el, mikor a ruháimat kombinálhatom, mindig sok időt szánok arra, hogy az aznapi megjelenésemet előkészítsem. Sokan most az gondolhatják milyen felszínes egyed lehetek, de rá kell cáfolnom: Ahogy más űzi a szenvedélyeit, úgy én is űzöm az enyéimet. Ezek közül az egyik az öltözködés. Az öltözködésemen át kivehető a tökéletességre való törekvés. Szeretem ha minden a helyén van rajtam. Nem öltözök lila körömlakkhoz pirossal és arra is mindig figyelek, hogy a hajtincsek csábítóan lógjanak a vállamra. Ez egy fajta szenvedélyem, csak úgy mint a táncolás, írás, rajzolás, vagy bármilyen más elfoglaltságom. Szeretek igazán átszellemülni benne, de aznap.... Ez az átszellemülés az Istennek se akart megjelenni... Talán mert beteg is lettem, ilyenkor pedig az ember egészen másképp látja magát a tükörbe. Na nem baj! A körömlakk lepattogzott, így ezt orvosolni kellett. Minden nő tudja micsoda rémálom kapkodva festeni a körmeit. Mondanom se kell, hogy az eredmény nem volt szemet gyönyörködtető és a buszon is próbáltam takargatni az éppen olvasott "Szepes Mária: Vörös Oroszlán"-jával.
 

Ne szaladjunk ennyire előre. Ekkor már a lengén feltűzött hajam is az égnek állt. Délután egykor volt találkozóm egy számomra kedves Hölgyeménnyel, akinek a tiszteletére elegáns és szexis, piros ruhával készültem. Igen ám, ugyanis én az emberhez öltözök, akivel aktuálisan találkozok. Szeretem őket megtisztelni. De azok a körmök.... az elkent rúzs. Könyörgöm. Dühös voltam. "Semmi sem úgy történik, ahogy akarom!" - Jegyeztem meg legalább hatszor az indulásom előtt. A félmosolyom persze ott volt, belül nevettem is a kínlódásom, de az elmém puffogva hajtogatta, hogy mindjárt felhívom egy idióta ürüggyel, hogy itthon maradhassak és a párnáimba csavarjam a könnyeimet.
Hála Istennek ismerem az elmém bolondos kiskapuit, hogy tegyen tönkre egy ígéretes napot és köszönöm, magamnak, hogy sírás helyett inkább nevetve felkaptam a magas sarkúm és útnak indultam.

 

   A kis csipke kosztüm felső sok volt aznapra. Az ég pillanatnyilag be volt borulva, de ez nem egyenlő a hűvössel. Februári vízöntőként imádom ugyan a meleget, de nehezen kezelem. Bezzeg a súlyos mínuszok....  Visszatérve, a szellő kellemes volt, így levettem a kabátkát és hagytam, hogy játsszon hajammal az égi tünemény és szerelmesen simogassa vállaimat.
 

   A buszon ülve előkaptam a Vörös Oroszlánt. Ekkor volt az a bizonyos körömtakargatós pillanat. - Mosoly. - Ezt a könyvet az a Hölgy ajánlotta, akihez igyekeztem. Anyukám könyvespolca roskadozott Szepes Máriától és egyszer én is vettem egy naplót tőle, de bevallom képtelen voltam értelmezni. Szepes Mária egy lenyűgözően intellektuális, intelligens, elbűvölő hölgy lehetett, írásaiból kiindulva. Írói képe rendkívül színes, fantáziadús és ékes. Az én kis tinédzser elmém ehhez még nem nőtt fel. Na de a Vörös Oroszlán! Imádom! Mindenki említette milyen alapmű és egy pillanatra sem unatkozok a társaságában. Már csak azért sem, mert mindig kerít számomra társaságot.
Igen, ez a könyvecske egyszerűen vonzza az embereket. Így tettem szert egy új barátra.

   Elég könnyen barátkozós típus vagyok. Mindenkivel hamar megtalálom a közös témát és rendkívül hamar megtudok szeretni egy embert. Sokan úgy tartják ez egy átok, de én kifejezetten örülök az átoknak. Már csak azért is, mert mindig bebizonyítja, hogy még az ijesztő külsejű emberek is szörnyen szerethető emberek lehetnek.
   Egy Úr szállt a buszra és leült elém. Szemem sarkából láttam, hogy nagy darab. Olyan férfi, aki biztos biztonsági őr, vagy egyéb fizikai munkát végző, dolgos ember lehet. Haja hosszú és egy kedves sapka csücsült a feje tetején. Én szeretem az ilyen embereket, már csak azért is mert amint leült elém éreztem egy melengető szimpátiát. Az ilyen típusú embert végtelenül jó megölelni.
Mikor a végállomáshoz közeledtünk, becsuktam a regényt és az Úr azonnal kérdően, hihetetlen kedves hanggal és megnyugtató mosollyal tette fel kérdését:

- Tetszik a könyv?

Vadul bólogattam, mosolyogtam és hümmögtem.

- Én ismertem Őt. Csodálatos nő volt.
Ekkor elfogott a rajongás és minden tekintetben érdeklődni kezdtem ezután  az Úr után. Már csak azért is mert személyisége annyira megnyugtató volt, hogy azonnal belopta magát a szívembe. Utamat vele tettem meg. A Corvinnál váltunk el, amikor is megérkeztem a célomhoz. Most ismertem meg, még is hatalmas ölelésbe torkollott a búcsúzkodásunk. Mikor leszálltam a metróról végtelen hálát és örömet éreztem. Mély szeretet lángolt bennem és könnycsepp ült ki a szemem sarkába. Szeretet, természetes elfogadás, bizalom. Megvolt a pillanatban minden, ami emberi volt. Köszönetet mondtam minden közbe játszó tényezőnek, ami kialakította ezt a találkozást és rányomta az öröm bélyegét az aznapomra. Köszönetem olyan mondatokban nyilvánult meg:

- Letaglóz az élet a spontán viselkedésével. Elképesztő, hogy minden pillanatban követ engem, halál árnyékaként és arra vár, hogy kegyetlenül lecsapva megédesítse lelkemet a szeretettel. Mert ebben a pillanatban benne van a megsemmisül és az élet minden élménye. Ezt megélni nem lehet gondolatokkal, csak a halál áldó tekintetével. Ha elméd lecsendesül, ha nem vonod kérdőre a körülményeket, csak úszol a folyó sodrásával, akkor bármilyen ijesztő helyzetben örömöt és békét lelsz. Szeretem ezt a látásmódot mert szeretem a meglepetéseket! Köszönöm.

 

   Innen kívánok most köszönetet új Barátomnak! Köszönöm, hogy megszínesítetted azt a napot!

 

   Mesélek tovább. Persze csak ha érdekel. Rejlik még mondanivaló abban a napban.

   A Hölgy akivel találkoztam jóval idősebb nálam, de Anyukámnál kicsivel fiatalabb. Lehetséges még együtt is buliztak az akkor nagy alternatív közönséget vonzó, Fekete Lyukban. Kedvelem Őt! Már csak azért is, mert minden áron szeretné elhitetni velem, hogy nem szerethető, de minden alkalommal mikor találkozunk saját maga cáfol rá a tényre. Mert végtelenül kedvelem és tisztelem Őt. Mindig jót nevetünk, azonos dolgokat kedvelünk és a korkülönbség ellenére békésen megtaláljuk közös témáinkat. Én szeretek fiúkról beszélni, ő pedig szereti elmagyarázni nekem a konzekvenciáit a férfiakkal kapcsolatban. Amég én őrültségekről beszélek a kis 19 éves gondolkodásommal, addig ő bölcsességből mutat rá a dolgokra. Úgy érzem kiegészít engem, mint egy társ és különösen fontos, hogy szereti a jegeskávét. Így bármikor el lehet kapni egy finom hidegkávézásra.
 

   Nem az a lényeg miről beszéltünk, hanem a kérdés amit feltett.: Hogy tudod szeretni az olyan embereket, akik bántottak lelkileg és még testileg is?

   A lelki fájdalmak elkerülhetetlenek. Az elme rögzít, a kultúra a múltból építkezik. Elméből szemlélve nem láthatod a valódi történéseket, ugyanis vetít, vakít, emlékszik. Minden, amit korábban megéltél ott marad benned, lüktet, de hogy lüktethet valami, ami már nem fogható meg? Szeretünk realistán gondolkodni. Szeretünk földhözragadtak lenni és imádjuk a fizikai világot, de akkor miért ragaszkodunk megfoghatatlan képekhez?

​

   Édesapámmal a kapcsolatunk rendkívül sokáig viharos volt. Viharos? Armageddonnak előbb mondanám. Nem álltunk közel egymáshoz. Idegbetegnek tartottam, aki képtelen normálisan kezelni a helyzeteket és elég sokáig féltem tőle. A másik felén ott voltam én egy teljesen őrült gyerek, aki semmilyen szinten nem volt kezelhető vagy kordában tartható. Ez a kettő együtt durva tettekhez vezetett, majd következett egy csendes időszak, miután a szüleim elváltak. Visszagondolva évekig, csak köszönő viszonyban voltam Apámmal... Nagyjából. Próbált javítani a helyzeten, de én addigra még lázadóvá váltam. Nyaranta folyamatosan el voltam tűnve. Iskola időben lógtam és nem is tudták a szüleim merre járok, mit csinálok. Anyám nem tudott helyrerakni engem, tehát abszolút nem féltem a fenyegetőzéseitől, így akkor mentem és jöttem, azt csinálva amit akartam. Lázadtam a végtelenségig. Minden és mindenki ellen, semmi nem állhatott megrögzött énképem és gondolataim elé.

   Aztán széthullott minden. Édesanyám halála után döntenünk kellett mindannyiunknak. Szeretünk, vagy csak keringünk mint gólya fos a levegőben, egymást kerülgetve? Anyám ideje akkor már lejárt, ott több fizikális megnyilvánulást nem mutathattunk, így azokkal kell törődni akik még megmaradtak.
Úgy döntöttem Szeretni fogok.

 

   Hölgy barátnőm megkérdezte, hogy lehet egy ilyen döntést meghozni, hiszen az érzelmeken nem lehet változtatni. Nem lehet befolyásolni, amit érzek. Az van, amit dob a gép.

 

   Nem teljesen. Nekem ez a képesség egy hosszú, magányos, évekig húzódó folyamat gyümölcseként született meg. Évekig magamra maradtam belső, rebellis személyiségemmel és ugyan voltak külső behatások, de semmi más nem kötött le a belső civakodásomon kívül. Megküzdöttem magammal ezért a képességért. Türelmes harcosként vártam arra, mikor ölelhetem magamhoz azt a személyiséget, ami sajátmagáról is tudta, hogy hamis dolgokat vetít. Az elmém és én tulajdonképp eggyé olvadtunk és megtanultam szeretni azt aki vagyok.

   Ez persze rengeteg változást eredményezett az életembe. Röpke éveim alatt, amúgy is rengeteg érzelem dús történeten mentem végig. Évekig éltem a sokk és a pánik hálója alatt, amiben rengetegen élnek még most is. Mindössze annyit tettem, hogy letettem azt a hitet, hogy létezik más választási lehetőségem a szereteten kívül.

   Sokan megbántottak életem során... Legalábbis így szokták látni az emberek, hogy ez bántás. Engem nem érdekel. Választanom kell minden lehetőségnél. Szeretek vagy forrongok a saját levemben? Azt az embert, akit nem tudok szeretni (mert nem lehet mindenkit) egyszerűen békén hagyom. Nincs mit kezdeni a másikkal.
   A szeretet alatt én mást értek. Nem keresem a szerelmes pillanatokat, azok megtalálnak újra és újra. Egyszerűen empátiát tanúsítok az emberek iránt, megpróbálom megérteni az embereket az Ő szemszögükből, hiszen emlékszem én is... Zavaros volt a régi énem és mindenfajta hullámvasutat megtapasztalva láthatom az emberek cselekedeteinek a gyökereit. Nem tudok haragudni rájuk. Még ha úgy is tűnik, hogy dühös vagyok, az nem tarthat sokáig mert megértem egy időben a másik embert. Saját magam érdekében engedem meg azt, hogy az emberek önmaguk legyenek, így pedig szeretni is tudom többségüket. Édesapám tettei és az én tetteim ezért nem nyomhatják a kapcsolatunkra a bélyegüket. Mert nem abból a gyökérből tekintek rá, amiből kellene, hanem amiből lehetne. Így már semmi meglepő nincs abban, ha azt mondja: Gyönyörű vagy! Értékes vagy! Szeretlek! - Mert ebből a látásból ez a természetes.

 

   Én mindig azt mondom... Az élet az elme szemszögéből egyenlő a depresszióval. A depresszió pedig nem gyógyítható csak kezelhető és szinten tartható. Na most egy ilyen halálos betegséggel mit tehetnénk? A rákosok bakancslistát írnak és megtesznek mindent az örömteli pillanatokért. A depressziósoknak is meg van a választási lehetőségük, hogy halálos betegként bakancslistát írjanak és élvezzék életük utolsó éveit.... De vigyázz! Előfordulhat, hogy kigyógyulsz a bajaidból!

C. H. Valentyne