Gyakran mondják, hogy mikor elveszítünk egy közeli szerettünket azt körül-belül egy év felfogni és valamilyen szinten meggyászolni. Édesanyám közel 1 éve lépett át a más világba és a felfogási időszakom alatt, konkrétan nem is voltam tudatába, hogy nincs velem. Mármint fizikailag érzékeltem, hogy nincs mellettem, de lelkileg feldolgozatlan érzelmeket zártam le. A gyász gondolata fel sem merült bennem, ugyanis eltávozásakor én tudtam, hogy Ő készen állt rá. Ismertem a kívánságát és egy percig sem szerettem volna megakadályozni abba, hogy úgy döntsön, ahogy neki a legjobb. Tudtam, hogy maradhat életben is viszont pontosan tudtam, hogy ezt nem így akarja. Így elengedtem. Felfogni viszont nem tudtam. Mintha mi sem történt volna éltem az életet és valami zavar folyamatosan dolgozott bennem.
   Hallottam már sok halálesetről és egyszer voltam temetésen is, de igazán közeli hozzátartozó halálát csak most láttam. Azt hiszem életemben először találkoztam a halállal és adott valamit ez a találkozás, amit most fogtam fel.

   Tehetetlenség: Egy munkatársam azt mondta, a legnehezebb érzelem az életben a tehetetlenség érzése. Akkor elkezdtem gondolkodni azon, hogy mondhatnék nemet erre a feltételezésre mert látszólag engem teljesen más félelmek vezényeltek. Eszembe se jutott megvizsgálni a tehetetlenség érzését, és valahol a félelmeimmel szemben folyamatosan tehetetlennek éreztem magam.
   Hazafelé utaztam a buszon mikor a tehetetlenség érzése igazán megjelent bennem. Az elmémet ellepte az olyasfajta gondolatok: Hol van most Anyukám? Mármint mit csinál? Lehetetlen, hogy az ember csak úgy meghal, hát én úgy érzem, hogy én vagyok valami ebben a testben. Mármint a test nem magától cselekszik, hanem általam cselekszik. Az elmém csak úgy gondolkodik, hogy gondolataimat hallom. Érzelmeimet érzem és nem csak úgy vannak a semmiben. Én az egyik ponton állok még az érzelmeim, gondolataim és testem egy másik ponton áll, és ezt tökéletesen érzékelem. De mi vagyok én? Megfoghatatlan és láthatatlan az biztos. Akkor egy fizikai világba hová lesz a megfoghatatlan, láthatatlan, ha a test elmúlik? Mi történik? - Ez a gondolatmenet nagyon ritkán próbálkozott kibontakozni lelki szemeim előtt, de nem tartottam olyan fontosnak, hogy ezzel foglalkozzak. Egészen addig, amég el nem lepte az elmémet és teljes mértékben tehetetlennek éreztem magam. Természetesen az mellékes, hogy hirtelen érzékelni kezdtem magamon Anyukám illatát és emlékezni kezdtem a hangjára, az arca pedig megjelent előttem, viszont véletlennek nem tartottam. Halála óta nem ültem le a gondolattal.
   Ez az érzelem egyre erősebbé vált bennem és rájöttem a halált kivédeni nem lehet. Az egyetlen biztos dolog életünkben a halál. Elkerülhetetlen. Fogalmad sincs mikor fog bekövetkezni, fogalmad sincs hogyan, de megfog történni és ezt mindannyian pontosan tudjuk, csak látszólag nem ezzel foglalkozunk nap mint nap. A halál ismeretlen számunkra, senki nem tudja biztosra, hogy van e valami utána. Élő nem tudhatja, csak a holt, az pedig beszélni nem fog. Ami pedig ijesztő, hogy lehetséges semmi sincs utána. A fizikai világot, amit felépítettünk magunknak pedig biztosan nem vihetjük magunkkal, akárhogy is nézzük. Oda már nem fog kelleni semmi, ami fizikai, akár van valami a halál után, akár nincs. Ott vége a fizikai létnek, feleslegessé válik. Ez pedig rettentően ijesztő, hiszen tudom... a halál ellen nincs mit tenni... tehetetlen az egész világ.

Ez pedig a halál áldó tekintete.
   Azok az emberek, akik elfogadják, hogy a halált nem lehet kivédeni, megnyugszanak örökre, mert rájönnek nincs mit tenni, nincs mit elveszíteni, hiszen kénytelenek vagyunk egyszer mind elmenni. Ha ezt megérted rájössz, hogy minden mulandó, vagy mondjuk inkább változónak?

   Csoda az, hogy a szülő előbb hal meg mint a gyermek ugyanis a gyermeknek van esélye megtapasztalni a halált testközelből és elfogadni azt. Elfogadni az élet változékonyságát. Itt nem elmegy valaki a fizikai testéből majd visszajön. Ahogy mondjuk a szerelmesek kibékülnek, vagy új munkahelyet keresel a régi helyett. Abba a fizikai testbe senki nem fog visszatérni, az egyszerűen üres. Elvágták. Egyik pillanatban még volt benne élet, most pedig nincs és nem is lesz! Nincs kibúvó, nincsenek kerülőutak, nincsenek kifogások.
Ebben az esetben tényleg nem tehetünk mást csak elfogadni a helyzetet, kivéve ha tehetetlenek vagyunk.

   Minden félelmünk a tehetetlenségből fakad és annak legősibb félelméből: Félelem a tehetetlenségtől a halál esetében. Általában ezt a félelmet feltűnően rávetítjük életünk területeire és halottá tesszük azt. Működésképtelenné, élettelenné. Lehet szó itt jólétről, kapcsolatokról, betegségekről bármiről, amire csak rá tudjuk vetni a tehetetlenség fogalmát. Ki is mondjuk: Tehetetlen vagyok ezzel a témával szemben, egyszerűen nem tudok mit csinálni! Nem lehet másképp csinálni! Ez végzetes! Mindig is így volt és mindig is így lesz! - Mintha ez a téma halott lenne, megváltoztathatatlan, kikerülhetetlen. Pedig élő, mennyire élő.
   Az élet játéka pedig az, hogy minden folyamatosan változik, nem pedig az, hogy minden folyamatosan elmúlik. Szeretetet érezhetünk valaki felé, ha egy kapcsolat megszakad, vagy egy gyermek elköltözik. Szeretetet érezhetünk a foglalkozásunk iránt, még akkor is ha munkahelyünkről kirúgnak. Szeretetet érezhetünk a pénz felé még akkor is, ha aktuálisan nincs. Hiszen ami iránt ezt érezzük az folyamatosan van, tudunk róla, hogy létezik, ha nem így lenne képtelenek lennénk azt szeretni. Tehát semmi sem múlik el teljesen, csak fizikailag tűnik úgy, ha elmúlna az elveszne az emberiség gondolatába, érzelmeibe.

  Az élet szeret spontán lenni és bárhogy vélekedsz mindig is spontán lesz. Sosem tudhatod mi következik a következő pillanatban, sosem tudhatod mi fog történni. Ez megjósolhatatlan. Visszatérve: Csak úgy mint a halál. De azt mind tudjuk, hogy mind kettő kiszámíthatatlan. És szerintem ebben a pillanatban kezd világossá válni az összefüggés: Egész életünkben az élet kiszámíthatatlanságán aggódunk, vagy rágjuk a múltat amibe szintén nem tudunk belenyúlni. Mind a kettő a múlandóság gondolatából fakad és amég ezekbe kapaszkodunk halandóak maradunk. Rettegni fogunk a haláltól, a múlandóságtól. Érdemes megvizsgálni milyen témától rettegsz a legjobban, mi az ami nem működik az életedben, mert ott bújik meg a tehetetlenség érzése. És ha ezt felfogod abbahagysz menekülni, védekezni, küzdeni az adott témával szemben.

    Minden aggodalmunk az egóból fakad, ami tudja, hogy a halál ott sántikál a háttérben és bármikor lecsaphat, de ezt csak Ő tudja. Te magad tudatában vagy a halállal, de azt is tudod, hogy amég élsz neked azt kell élvezned, felesleges az ellen harcolni, ami kiszámíthatatlan. Ez pedig elfogadás, nem az egó tehetetlensége. Ekkor válsz beteljesült igazsággá.

   Ha elfogadod az élet kiszámíthatatlanságát szabad leszel az aggodalmaktól, és feleslegessé válik a múlton vagy a jövőn pörögni, hiszen tudod nem tudsz mit tenni ellenük így a jelenlétet választod és érdeklődve várod az élet következő lépését. Ugyan tudod, hogy egyszer elmúlsz, de ekkor már halhatatlanná válsz, mint bármely tudatos ember, aki elfogadja az élet kiszámíthatatlanságát.

   Az igazán örömteli emberek tudattalanok. Nem véletlen az a mondás, hogy "Boldogak a lelki szegények mert övék a mennyek országa." - A nagy mesterek azt mondják, hogy ők nem tudnak semmit. Tudattalanok, de még is a legtudatosabbak. Pont azért mert nem akarnak többről tudni, mint amennyit a pillanat ad nekik. Nem próbálják megfejtegetni a múlt történéseit és nem kutatnak a jövő rejtélyei után, így szabaddá válnak. Nem akarják befolyásolni a történéseket, egyszerűen bíznak magukban, az életben annyira, hogy átadják az irányítást az élet kiszámíthatatlan folyásának. Az élet kiszámíthatatlansága a legédesebb és legörömtelibb dologgá válhat. Annyira spontán és friss, hogyha egyszer belekerültél ebbe, minden más, ami az agyalással vagy gondolkodással kapcsolatos büdösnek érzékelsz. Állott és büdös vízzé válik a gyönyörű folyam, ha azt megpróbáljuk mesterséges gát mögé szorítani.

   Az életben két halál van, az egyik : Meghalsz mielőtt élnél, vagy meghalsz miután élnél. - Mert élni csak bizalommal lehet, és ha a bizalom benned van biztos lehetsz abba, hogy az élet csodálatos játéka sorra hozza neked az örömtelibbnél-örömtelibb helyzeteket.

Tehát érdemes újra megszületni... Még ebben az életben.

C. H. Valentyne