Te meg én

​

Azt nézed a ruhád zöld vagy kék, hogy a sminktől leszel igazán szép?

Nem fogod fel ez nem valós, csak kép.

 

Pedig a lelked, mi napnál is tüzesebben ég,

Na, az valóban szép.

 

Azt hiszed csak csont, csak bőr, csak kín és gond, vágyódás, és pont.

Hogy az egész, nagy gusztustalan tetszelgő bájolgás,

Izzadság szagú, vigyorgó elfojtás.

 

A valódi lét, a tett paródiája,

Torz tetvek, kínos agóniája.

Míg nem lényed, lényegét tüzeled,

Elfolyik a valósnak vélt üzenet!

 

Körötted a vég, s te vagy közepén a semmi.

…Sehol már az akarat…

Borítsd! Borítsd le végre a rohadt falat!

 

Fogadd el, megmásztad.

Tárd ki karod, és engedd el a romokat,

Nézd, hogyan szállnak szabaddá téve az utad.

 

Végül győztesen és boldogan,

Trónon vagy pad alatt,

Nem számít,

Ha megélted valódi önmagad!

 

Most épp táncolva nevetek,

A legnagyobb káosz közepén!

S csak te nem látod, meg én…

​

Bóna Bendegúz