L. M. Cheston saját véleménye írásairól:
Az írás mindig is a szerves részem volt, amióta csak az eszemet tudom. Már gyerekkoromban naplót írtam, később számtalan blogot vezettem, az elmúlt években pedig egy szellemi műhely számára írtam előadásokat heti rendszerességgel. Nem ezen a néven, de korábban több különböző lapban is publikáltam. Itteni alteregóm egy újrakezdett élet része. Eddig elsősorban önmagamnak, és egy szűk csoportnak alkottam, most azonban szeretnék mindenki számára írni. Munkáim két vonalon mozognak. Egyrészt rövid novellákkal szeretném elgondolkodtatni a nagyérdeműt. Másrészt azt az élettapasztalatot megosztani az olvasóval, amit eddigi kaotikus életutam során összegyűjtöttem. Segíteni, hogy ne kövessék el ugyanazokat a hibákat, mint én, és hogy felismerjék azokat az utakat az életben, melyek működőképesek, és el is vezetnek valahova.
Jó szórakozást kíván az Író és csapatunk!
Tündérlány és a Farkas
2016. 03. 03.
I.
Létezett két lény örök átokba fogva.
Boldogak csak is akkor lehetnek,
Ha tudatlanságba, s földi létbe fonva
Egymásban lelék meg a szerelmet.
Másban párt nem lelhettek soha,
Mert lelkük annyira más volt vala,
Hogy ezer évek szálltak tova, s tova,
Míg végre meglelték egymást valaha.
A Tündérlány egyedül él...
Hideg tornyában, zord erdejében.
Kinek szemébe egyenest néz,
Hatalmas sebet kap keblében.
Tündérlánynak heg nyomta szívét,
Összetörhették már álomképeit.
Örök magányban kutatott valamiért,
Sose pihent, hogy ne lássa meg bűneit.
Farkas bolyongott az erdőben.
Nem tudhatta, nem érezte,
Hogy mi viheti előre.
A Sors mágiája mérgezte.
Az űzött vadnak fájdalma
Tombolt mélyen lelkében.
Nem talált barátra
E kietlen vidéken.
II.
A lány nem látta meg a vadat,
Csak kereste a megtalálhatatlant.
Fényes udvara megmarta a Farkast,
Aki onnantól örök rabja maradt.
Megszeppenve nézte egymást
Állat, ki szabad, és ember, ki rab.
De jaj! A lány senkire se vár!
Nem tudja; foglyának foglya lesz hamar.
Segíts rajtam Tündérlány!
Kiálltja elkeseredve.
A kíntól szeme lángot hány,
S ő otthonától elkeveredve.
Az átkozott hercegnő
Visszafordul, s letérdel:
Hallgatlak szenvedő!
Mi történt? Hisz te vérzel!
Átkod és szépséged is
Halálra marták testem.
De meg nem halhatok míg
Veled be nem fejeztem.
III.
Királylány, átkunk örök,
Soha meg nem törhető.
Hacsak egy közös csókunk
Álommá nem szőhető.
Nem Farkas! Hegyes fogaid
Kis számat megmarhaték!
Nem is tudom mit tehetnék.
Nem Farkas, meg nem csókollak én.
Királylány, átkunk örök,
Soha meg nem törhető!
De ott van gyilkos tőröd,
Szívembe belé döfhető!
Nem Farkas, meg nem ölhetlek.
Idők óta magányosan kóborlok én.
Nem hagyhatod el kedvesed,
Nem Farkas, meg nem öllek én.
Bízz bennem Tündérlány!
Én vagyok, akit eddig kerestél!
Eddig tétlen bolyongtál
És lelkednek társat nem lelél.
IV.
De a Sorsnak engedelmeskedve,
Eljöttem érted magányos utamon.
Hogy átkunk végre legyen megtörve,
És szárnyalhassunk szabadon!
Nem Farkas, hegyes karmaid
Kis testemet megmarhaték!
Nem is tudom mit tehetnék.
Nem Farkas, meg nem csókollak én.
Akkor vess véget szenvedésemnek!
Kezedben szívem vérben áz!
Ne kínozz, nem érdemlem meg!
Szúrj már végre át!
Nem Farkas, meg nem ölhetlek.
Nagyon régen egyedül vagyok én.
Nem hagyhatod el kedvesed!
Nem Farkas, meg nem öllek én!
Jól van hát, gyilkolni túl gyáva,
Szeretni túl gyenge vagy, lány.
Ezer éve mindent megpróbáltam,
Most hagyj itt, ne lássalak már!
V.
Tündérlány mondá, nem bízhat senkiben,
Mert összetörik szívét.
Gyávasága miatt nem maradt senkije,
Mert összetörné társa szívét.
Azóta is kárhozottan él.
Hideg testében, zord lelkében.
Kinek szemébe egyenest néz,
Megérti, mi az a félelem.
A Farkas szenvedett az erdőben.
Nem tudhatta, de érezte,
Hogy mit vesztett el örökre.
A Remény csepp szikrája se éltette.
A Kárhozottak Fájdalma
Őrjöngött benn, mélyen.
Nem talál már társra
Többé; E kietlen vidéken.
L. M. Cheston
