Vér, Tavasz, Szerelem

Kr.e. 44. Március 15-e

   A mai nap is olyan volt, mint az összes többi. Apám a szenátusi ülésre készült. Ha nem ismerném, azt mondtam volna, teljesen természetes a viselkedése, de mivel a lánya vagyok, tudom, hogy ma más volt, mint eddig. Csak a szemébe kell nézni. Jó, ez lehet, hogy csak az én képzelgésem, de amikor ránéztem anyámra, tudtam, hogy jól érzem. Egy női tekintet mindig többet elárul. Anyám, amihez csak hozzáfogott reggel óta, mindent elrontott. Úgy sürgött-forgott apám körül, hogy mindenkinek feltűnt nyugtalansága. Szerettem apámat, de sokat vitatkoztunk.
Apám és Caesar barátok voltak. Egész jól megértették egymást, politikai társak voltak, de az utóbbi időkben feszült lett közöttük a levegő. Valami megváltozott. Csak apró foszlányokat sikerült kihallanom anyám és apám beszélgetéseiből, ami épp elegendő volt ahhoz, hogy tudjam, valami nincs rendben. A hangos miértek, amiket apám kiáltott néha, bezengték a ház falait. Egyre ingerültebb és indulatosabb lett. Azt mondta, nem érti hová vezet ez az út. Sokat kiabált, de anyám mindig megpróbálta csitítani.

   Tudtam, hogy amit Caesar csinál, az jó lesz nekünk. Mindenki máshogy akarta elérni ugyanazt a célt, és ez éles vitákat szült.
Anyám feltűnő szótlansága ma még jobban aggasztott. Hosszú barna haját feltűzte, khitónját ünnepi kötéssel kötötte meg.  Befonta a hajamat és megkért, hogy szépen öltözzem fel, mert kimegyünk a színházhoz. Megkérdeztem, hogy miért, de ő néma maradt. Szemei ködösek voltak, a távolba meredtek. Nem tudtam, mi nyugtalanítja, de az igazat megvallva nem is érdekelt.
Csodás tavaszi nap volt, szívemben szerelem égett, és a legkevésbé sem akartam azzal foglalkozni, hogy mi történik Rómában. Élni akartam. Szórakozni járni a velem egykorú lányokkal és fiúkkal. Előkelő patríciuscsalád sarjaként nem mindig könnyű. Kapunk hideget is, meleget is. A jó az, hogy semmi gondunk. Mindenünk megvan, felnéznek ránk, nem szólnak meg az utcán. Lakomákat tartunk és mindenki ismer minket. A rossz az, hogy nem állhatok szóba bárkivel. A nemesek túl fent hordják az orrukat. S nekem, aki egy befolyásos optiamta férfi lánya vagyok, még saját véleményem sem lehet.
  A család összegyűlt az átriumba. Apám beszédet tartott. Azt mondta, hogy ma véget ér a szenvedés. Nem tudom, mi fog megváltozni egy szenátusi üléstől. Mindenféle pletykák keringtek.
Amikor tavaly nyáron találkoztam Caesarral, egy végtelenül kedves embert ismertem meg benne. Egy nemes érzésű, gyengéd férfit, aki emberséges és meggyőző beszédeivel kiérdemelte, hogy a nép fejet hajtson előtte. Arra született, hogy nagy tetteket hajtson végre. Kedvét nem szegte semmi, folyton azért hajszolta magát, hogy jövendő cselekedeteivel felülmúlja múltbeli tetteit. Sokan mondták, hogy Caesar királyságra vágyott, talán ezért kezdték meggyűlölni.
Nem értem, hogy apám miért ilyen vak. Nem látja, hogy ez kell a népnek? Nem lát ő semmit. Engem sem lát. Nem veszi észre, hogy nem vagyok boldog. Úgy irányít, ahogyan a kedvének tetszik. Úgy formál engem egy előkelő római nővé, hogy nem veszi észre, az érzéseim ugyanolyanok, mint bárki másnak. Teljesen a tulajdonának tart. Azt hiszi, hogy amit ő elképzel, az úgy van jól. Nem kapok levegőt, nincs mozgásterem, nincs életem. Az emberek úgy tartják, hogy milyen szép az élet, amikor valakinek ilyen tekintélyes és megbecsült apja van. Irigykednek, pedig én irigykedhetnék rájuk. Semmim sincs. Az üresség, amit belül érzek, felemészti a meglévő szép emlékeimet is. Soha nem élhetek úgy, ahogy élni szeretnék, hogy boldog legyek. Azt kell tennem, amit elvárnak tőlem. Ez az én dolgom. Mosolyogni, amikor sírni volna kedvem és igent mondani, amikor nemet kiáltanék.

   Apám befejezte a beszédet, amiből csak annyit értettem, hogy éljen a mi csodás és sérthetetlen köztársaságunk. Ez is bizonyítja, milyen vak. Nem csak engem nem lát. Nem látja Rómát sem. 
   Apám elhagyta az átriumot és kilépett az utcára. Néhány ember már kint várta, és együtt elindultak Pompeius színháza felé.Nem telt el sok idő, anyám karon fogott és elindultunk a színház melletti oszlopcsarnokba. A nap gyönyörűen ragyogott az égen. Az ismerős arcok most idegenek tűntek. Egy elcsépelt altatódalt mormoltam az orrom alatt, meredtem a semmibe, nem láttam merre megyek. Mikor a friss levegőt beszívtam,  éreztem a tavasz csábító illatát. A szabadság édes íze szólított, és csak egy dologra tudtam gondolni, csak egy szempár lebegett előttem, csak egy arc, az én hőn szeretett Fabiusom arca. Látni akartam és magamhoz ölelni, de nem lehetett, és a tiltott gyümölcs most édesebb volt, mint eddig bármikor. Jobban hiányzik, mint az gondoltam. Nem várhatok tovább.
  Észre sem vettem, hogy már kiértünk a Forumról és a távolban kirajzolódott előttem a színház halovány körrajza. Az emberek lassan szivárogtak az oszlopcsarnok felé. Anyám beszélt hozzám, de csak a végére eszméltem fel édes álmodozásomból.
 - Figyelsz te rám? – kérdezte ingerült hangon. Belenéztem zöld szemébe, amiben semmi érzelem nem volt. Soha nem láttam még ilyen üresnek a tekintetét.
 - Elnézést anyám, én csak elgondolkoztam.
Nem válaszolt. Lenéztem a földre, behunytam a szemem és azt kívántam, bárcsak Vénusz meghallgatná imáimat. Ez lehet a nagy pillanat. 

   Amikor anyám tekintete elkalandozott, fantasztikus ötletem támadt. Kihasználva eme egyszeri és értékes pillanatot, hátat fordítottam és olyan gyorsan kezdtem futni, ahogy ünnepi öltözékem és a macskakövek engedték. Futottam és hátra se néztem. A szél belecsapott az arcomba, a hajam göndör tincsei feladták a szolgálatot, majd helyükről kitörve hullottak előre az arcomba, mintha ők is lázadnának. Lázadnak a csatok és tűk ellen, és kiszabadulva omlanak a vállamra, terülnek el a hátamon és takarják el az arcomat.
Addig mentem, míg el nem értem a bérházak sokaságát. Lelassítottam a lépteimet, és beljebb mentem a keskenyutcákon. Az arcom kipirult, a levegőt hevesen szedtem, a szívem úgy kalapált, mintha ki akart volna szabadulni a mellkasomból, mely ketrecként tartotta fogva. A gyönyörű fényűző nappalból most sötét éjszaka lett. A keskeny sikátorokban orrfacsaró bűz terjengett és rágcsálók szaladgáltak a talpam alatt. Hihetetlen, hogy ez is mind Róma.

   Drága Fabiusomat nem volna szabad szeretnem. Apám egy előkelő patríciuscsaládból keresett nekem vőlegényt és megtiltotta, hogy egy ilyen semmirekellő, nincstelen katonával szóba álljak. De én szeretem az én katonámat és ő is szeret engem.
  Még most is elevenen él bennem az a pillanat, amikor először megpillantottam. Mikor tavaly nyáron Caesar visszatért Itáliába, a nép ünnepélyesen üdvözölte, és apám kivitt minket a fogadtatására. A Forum fényesen tündökölt, az emberek éljeneztek, a hadsereg díszes lovakon vonult a híres hadvezér mögött. Egyszer csak megpillantottam egy erős, magas férfit az egyik lovon. Fiatal, barnahajú, kedves arcú embernek tűnt. Azonnal elbűvölt. Soha nem láttam még ilyen férfit. Volt valami benne, ami senki másban nem volt. Valami, ami felkeltette az érdeklődésem, valami, ami miatt nem tudtam levenni róla a szemem. A tekintetünk találkozott egy pillanatra és úgy megilletődtem, hogy gyorsan lesütöttem a szemeimet. De az a pillantás belém égett. Soha nem tudnám kiverni a fejemből azt a gyönyörű szempárt és azt a kíváncsiságot, amivel rám nézett. Kicsivel később, amikor az ünnepség már a vége felé járt, megpillantottam őt, ahogy felém közeledik. Sokkal nagyobbnak tűnt így, mint messziről nézve a lovon. Izmos és erős. Harci öltözékében nagyon jól festett. Aggodalmat éreztem és félelmet, mert apám és anyám a közelben voltak, de vágyakoztam is utána. Odalépett hozzám és megszólított. Együtt töltöttük a délutánt, beszélgettünk, aztán újabb titkos találkát beszéltünk meg. Egymásba szerettünk. Tudtam, hogy amint időm és lehetőségem engedi, megszököm és idejövök hozzá.
   Most, ahogy egyre közeledem a házhoz, a szívem nem akar a helyén maradni. A lábaim irányíthatatlan remegésbe kezdenek, és amilyen gyorsan csak tudok, haladok előre. Úgy érzem, hogy ha egy pillanat múlva nem omolhatok a karjaiba, az életemnek nem lesz tovább értelme. Elérek a kopott, fa ajtóhoz, melyet már oly sokszor láttam, mely mögé már oly sokszor menekültem, szerelmem karjaiba. Bekopogok és várok. Óráknak tűnnek a másodpercek, melyeket az ajtó előtt töltök. Hirtelen aggodalom száll meg. Olyan érzésem támad, hogy nincs itt, aztán hirtelen kattan a zár és nyílik az ajtó. Egy idős hölgy áll velem szemben, arca kedves, haja fehér, szeme a lenyugvó csillagokra emlékeztet. Izgatottan kérdezem, hogy hol van az ő drága fia, az én édes szerelmem.

- Kapott egy üzenetet a knidószi Artemidórosztól. Át kell adnia Caesarnak, állítólag nagyon fontos, ezért kénytelen volt a színházhoz menni.
 - Egy üzenet Artemidórosztól? Mi ilyen sürgős ezen a szép márciusi napon?

  Választ nem várva rohantam vissza. A fejembe szökő furcsa gondolatoktól nem is láttam, hová lépek, ösztönösen mentem, tudtam a járást, sokszor voltam már a színház melletti oszlopcsarnokban. Amikor odaértem, megláttam anyámat, kinek a szeme- gondolom - engem keresett. Aggodalom és félelem költözött eddig üresen sötétlő pillantásába. Kezei halovány remegésbe kezdtek, amiket csak én láttam. A torkom elszorult, a lábaim elgyengültek. Mikor a szemembe szökő könnyeknek épp utat akartam adni, megpillantottam Fabiust, ahogy egy idős férfival beszélget. Gyorsan megtöröltem az arcom, és elindultam felé a tömegben. Annyira vágytam az ölelésére, a közelségére, hogy észre sem vettem a nép riadtságát. Csak őt figyeltem.

   Már csak pár méternyire voltam tőle, egész közel éreztem hozzá magam, amikor hirtelen egy férfi kiáltását véltem hallani, s lábaim hirtelen megálltak. Nem tudtam parancsolni nekik. Nem mentek tovább. A nép felbőszült. Kiabáltak, nem értettem mit mondtak, mindenki egyszerre beszélt. Az oszlopcsarnokból, lélekszaggatóan fájdalmas ordítások szűrődtek ki, és a felhők eltakarták az égen a Napot.
„Casca, te nyomorult, mit csinálsz?” szólt a kiáltás bentről. „Bátyám, segíts!” - mondta egy ismerős hang. Láttam, hogy Fabius rám nézett. Látta rajtam a félelmet, nem tudtam moccanni. Mi ez az egész? Közelebb lépett, kinyújtotta felém a kezét, de én nem tudtam fogadni szerelmem karját, mert egy hangos, egekbe hasító kiáltás rázta meg a levegőt.

- Caesart meggyilkolták! Caesart meggyilkolták!

- Meneküljetek, Caesart megölték! Rómában még több vér fog folyni!

- Éljen a köztársaság!

- Meghalt a diktátor!

- Meneküljön mindenki, meghalt Julius Caesar!

   Megráztam a fejem, hátha felébredek, de nem aludtam. Pár perc kiesés után csak annyit vettem észre, hogy Fabius szorosan ölelt, az emberek mind elmenekültek, bezárkóztak házaikba, bezártak ajtót, ablakot. A szemeimből előtörő könnyeket Fabius törölte le hullafehérré dermedt arcomról. Úgy ölelt, hogy egy pillanatra mindent képes voltam elfelejteni. Ruhámon nyomot hagyott piszkos öltözéke, de most ebben a pillanatban nem érdekelt semmi. Soha többé nem akarok mást ölelni. Sötét szemeiben elveszek, úgy néz rám, olyan szerelemmel, ahogy soha senki nem képes nézni. Csak ő.
  Akaratlanul kibontakoztam szorításából, és kérdőn meredtem rá. Nem kellettek szavak, pontosan értette, mit szeretnék. Hirtelen azt is elfelejtettem, hogy apám és anyám itt van.

   Fabius átkarolt és bevezetett a csarnokba. Amikor megpillantottam Caesar kihűlt, vérbe fagyott testét, a levegő megfagyott, nehéz volt, mint az ólom. A szívemet egy ránehezedett súly a bokámig húzta, úgy, hogy megmozdulni alig bírtam. Ott feküdt gyönge, törékeny teste Pompeius szobra lábánál. Elengedtem szerelmem karját és közelebb botorkáltam a holttesthez, amennyire a tömeg engedte. Letérdeltem vérben ázott teste mellé. Lehetséges, hogy véletlenül történt, de az is lehet, hogy gyilkosai tudatosan taszították erre a helyre. Mintha csak Pompeius maga nézte volna végig a bosszú művének végrehajtását, amint Caesar, sok sebből vérezve, ott feküdt holtan a lábánál, és beszennyezte vérével szobrának talpazatát.

Ott feküdt előttem holtan, egy kiváló hadvezér, egy szónok, és egy ember, aki látta, hogy mi kell Rómának.

   Nem hallottam, hogy mit mondanak körülöttem az emberek, csak egy kérdés lebegett a szemem előtt: „Miért?” Hirtelen megpillantottam egy levelet Caesar kezében. A levél, amit Artemidórosz küldött neki, amit Fabius adott át. Vajon mi állhat benne. Úgy tudom, hogy Artemidórosz jó kapcsolatban van Brutussal és Cassiussal, Caesar gyilkosaival. Mit üzenhetett neki, amit Fabius adott át?

   Óvatosan kivettem a levelet kemény, jéghideg kezéből és becsúsztattam a ruhám alá. Fabius ott termett mögöttem. Átkarolt, és én szorosan átöleltem. Ott térdeltünk a diktátor mélyvörös vérében, mely beszennyezte hófehér ruhámat. Arcomra rászáradt a vér, meggyötörten szorítottam magamhoz az egyetlen embert, akiért az életemet is odaadnám. Hirtelen ismerős alakot pillantottam meg Fabius háta mögött. Apám volt az. Szemében harag, és a mélységes gyűlölet fekete tengere tátongott. Kibontakoztam szerelmem szorításából. Nem tudom mi fog most jönni, de ha el kell válnom Fabiustól, akkor inkább Caesar után megyek, minthogy nélküle kell éljek. Apám odalépett fölém, erőszakosan megragadta a karomat és talpra rángatott.

   - Mit képzelsz magadról? Szégyent hozol Rómára! Undorító, ki egy könnycseppet is ejt ezért a gyenge, nyomorult emberért! Undorító látvány vagy, te nem vagy az én lányom! Azzal pedig, hogy vele látlak – mutatott rá Fabiusra lekezelően, majd leköpött elé a földre –, rám is szégyent hozol! Soha többé nem akarlak látni, ha siratod ezt az embert, azzal a néped és a családod ellen fordulsz! Semmirekellő vagy! – s hirtelen felemelte a kezét, hogy pofont adjon, amit megérdemelnék, mert igaza van. Nem tehetem ezt a családommal, de hirtelen Fabius közénk lépett, és megakadályozta, hogy apám ütést mérjen rám.

   Nem kellett volna.

Apám szemében még nagyobb düh gerjedt, és előrántotta kését. Szemem tágra nyílt a rémülettől, amint megláttam a kést, melyen Julius Caesar vére sötétlett. Kiáltani akartam, de egy hang sem jött ki a torkomon. Apám egy azonnal lesújtott. Olyan gyorsan történt, hogy felfogni sem tudtam. Három szúrást mért Fabius mellkasába, és ő egy szempillantás alatt összerogyott.

Térdre zuhantam és az ölembe húztam remegő testét. Rémületemben ordítani kezdtem, melyet egész Róma hallott.

   Aznap a legfájdalmasabb kiáltás az enyém volt.

   Erősen magamhoz szorítottam szerelmem testét, melyből lassan kiszivárgott minden élet. Vért hörögve könyörgött, hogy éljek helyette is és egy utolsó csókot lehelt a számra. Egy csókot, melynek vér íze volt. Vér és örök szerelem íze. Kiabáltam, szólongattam, de már felesleges volt minden próbálkozás. Teste elernyedt karjaimban és hisztérikus zokogásban törtem ki. Egész testemben reszkettem, zokogtam és próbáltam visszahozni az életbe, de már mind hiába.

  Ez a valóság. Brutus és társai véres kézzel felmentek a Capitoliumra, meztelen tőrüket villogtatták, és a polgárokat felhívták a szabadság megvédésére. Az emberek eleinte csak kiáltoztak, a gyilkosság hírére összevissza futkostak, s ezzel még csak növelték a zűrzavart, de egy idő után felbátorodtak. A nép felment a merénylőkhöz, és Brutus megpróbálta meggyőzni őket beszédével. Nem hallottam mit mondott, már nem érdekelt semmi.

   Ott térdeltem Pompeius szobra előtt. Mellettem Julius Caesar vérbe fagyott teste, karomon életem értelme feküdt, aki nem válaszolt. Anyám próbált elrángatni, de én csak ordítottam, és Fabiust csókoltam. Aztán apám odajött hozzám és pár emberével elhurcoltatott az Oszlopcsarnokból. Próbáltam ellenállni, de nem ment. Ordítottam, hadonásztam, kézzel-lábbal harcoltam, hogy egyetlen szerelmem mellett maradhassak. De elvittek.

   Aznap nemcsak Caesar halt meg. Hanem egy szerelmes pár is. Aznap sötét felleg emelkedett Róma városa és a szívem fölé is.
 

Forgács Fanni