Zen

 

   "A vágy a szenvedéshez vezető út forrása." - Már-már mantraként csengett Theo fejében, mikor a kolostor árnyékos udvarára lépett. 5-6 éve véletlenül tévedt ide, de mivel a lakók egyöntetűen elfogadták jelenlétét, úgy döntött itt marad a szerzetesekkel. Igyekezett alkalmazkodni hozzájuk, és apróbb szolgálatokkal hálálta meg szálláshelyét, ételét. Elég vadnak és önfejűnek tartotta magát a többi szerzetes vérmérsékletéhez képest, vagy legalábbis a vágyainak késztetését nem tudta, sőt az igazat megvallva nem is akarta legyőzni. Na persze ettől ő nem igazán szenvedett, főleg nem annyira, mint a kolostor egyik legifjabb lakója, aki álmában folyton a faluban látott lányokról fantáziált. A fiatal fiú alig 3 hónapja élt a kolostorban, és tényleg szenvedett, mert szélsőségesen ingázott testi vágyai, illetve az elérni kívánt vágymentes tudatállapot közt. Ez a fajta nemi vágy Theót személy szerint egyáltalán nem izgatta fel, volt épp elég örömben része fiatalabb korában. Most is mosolyogva idézte fel magában azoknak a leányzóknak a képét, akiknek a szenvedély hevében a nyakát harapdálta. Ezek az idők elmúltak, régóta másban lelte már örömét.

 

   Theo most keresett magának egy kényelmes helyet, ahová letelepedhetett. Tökéletesen szimmetrikus pózt vett fel, lábait maga alá hajtva, fejét picit lebólintva, bóbiskolni kezdett. Ha figyelné most valaki, egészen biztosan meg lenne győződve róla, hogy mély meditációban van. Ez félig-meddig igaz is volt. Bár kevésbé magasztos gondolatok jártak a fejében. Leginkább az ennivaló, és a lassacskán közelgő ebéd időpontja. Érezte, ahogy testét lassan elönti a vágyakozás, és a késztetés is, hogy gyomra korgását fizikai cselekedet váltsa fel. Ebben a fókuszált állapotában hallotta meg a tető felől érkező tompa csapódást, és puffanást ami egy másodperccel később követte, immár a füves talajon. Szeme ekkor már tágra nyitva figyelte azt az apró kis testet, ami a földön vergődött. Egy fiatal madárka volt, aki most tanulhatott repülni, és szerencsétlenségére nekicsapódva a kolostor ereszének, kábán zuhant a földre.

​

   Theonak nem kellett több, talpra szökkent és szinte azonnal ott termett. Elméjét vad képek özönlötték el, halálról, szenvedésről, és élvezetről... Csak a verdeső szárnyak csattogására figyelt, és a következő pillanatban széttárt ujjakkal lecsapott a kismadárra. Nem nagy erővel, inkább csak hogy a madár ne tudjon mozdulni. Érezte a lüktető szív parányi dobbanásait, amik elárulták a védtelen állatka rémületét. Theo lesunyta fejét, és átadta magát valami ösztönös nyugalomnak, mire az általa leszorított testből jövő szívdobbanások is egyre halkabbak, és ritkábbak lettek. Beletörődött sorsába, és nem küzdött tovább. Nyugodt volt, ahogyan Theo is. Ekkor elengedte, csak nézte, és olyan őszinte öröm járta át a testét, ami ha fénnyé változott volna, most biztos vakító auraként ragyogná be testét. Már épp fel akarta emelni az apró eszméletlen testet, mikor a templom irányából a nevét kiáltozta az egyik narancsszín öltözetű férfi.

- Theo, Theo, merre vagy? Gyere már, ebédidő van!

 

  Sietve felkapta a kis testet, és futólépésben a templom felé vette az irányt. Nagyon meg akarta osztani örömét a többiekkel. A szerzetes észrevette őt, elmosolyodott;

- Theo, hát itt vagy, és már megint a madarakkal játszol... Pedig hoztam neked enni, finom kecsketejes kása, a kedvenced.

​

​

​

​

​

​

​

​

​

​

​

​

​

​

​

​

​

​

​

​

​

​

​

​

​

​

​

​

​

​

​

​

​

​

​

​

​

   

   A vörös szőrű kandúr, merthogy Theo egy macska volt, hálásan ledobta lábai elé zsákmányát. Párszor belenyalt a kapott ételbe, majd letelepedett a guggoló szerzetes lábához és olyan torokénekbe kezdett, amire csak az igazán elégedett élőlények képesek. A szerzetes pedig egyik kezét a cicán tartva, másikkal gyengéden felemelte az alélt madárkát, átadta magát a dorombolás keltette rezonancia megnyugtató hatásának, és megjegyezte:

- Azt hiszem tényleg te vagy a legnagyobb Zen mester akit valaha is volt szerencsém megismerni. 

 

Nina Mercy