C.H.Valentyne: Milyen célból vágtál neki az utadnak?

Konyhai Ottó: Az, hogy milyen céllal vágtam neki ennek az útnak, annak több oka is volt. Igazából mindig is vágytam egy ilyenfajta tapasztalati bombára. - Ugyanis ennek az egésznek egyfajta spirituális töltetet adok. Hiszen teljesen más egy olyan tapasztalat, amit az ember saját maga él át és más egy olyan, amit a Tv-ben, újságban látsz. Maga a késztetés, hogy most kell elindulnom pedig egy sok hónappal ezelőtti szakításra vezethető vissza. Ennek a feldolgozását pedig inkább egy ilyen útba fektettem alkohol, vagy más káros tevékenység helyett.

C.H.V.: Hogyan készültél fel életed első ilyen útjára, elsősorban lelkileg? Mik voltak a legfontosabb dolgok amiket magaddal vittél? Valamint mennyi pénzt vittél magaddal?

K.O.: Próbáltam minél könnyebbre pakolni a táskámat, mivel a legnagyobb probléma az volt, hogy télen indultam el és a hideg miatt lényegesebben több ruhát kellett vinnem magammal.  Ami zsebemben volt pénz az nagyjából 28.000 ft-t volt és 50 font.

Úgy gondolom lelkileg pedig nem lehet egy ilyen útra felkészülni. Az út elején félelmet nem éreztem, inkább az izgatottságot éreztem magamban. Félelem először akkor nyilvánult meg bennem mikor Velencében, először kellett volna az utcán töltenem az éjszakámat. Ezt nem is mertem végül meglépni, ezért egy bárban aludtam, ahol mindenféle extrém helyzettel találkoztam. Az első utcán töltött éjszakám után pedig egészen megszoktam a szituációt.

C.H.V.: Mesélted nekem, hogy utaztál sok fajta autóban, sok fajta sofőrrel. A kamionsofőrtől kezdve egy sajátkészítésű lakókocsi vezetőig. Mit gondolsz? Volt különbség a személyiségükben? Mennyire voltak közvetlenek, beszédesek veled?

K.O.: A kamionsofőrök nagyon szeretnek beszélni, egy baj van csupán velük, hogy csak a saját nyelvükön beszélnek és ez kicsit nehezített a kommunikáción, de 8 órán keresztül sikerült elactivityznünk egymással.

C.H.V.: Az előző kérdésem alapját, olyan "sztereotípiák" képezték, melyek azt vallják, hogy a stoppolás veszélyes, ugyanis gyakran össze lehet futni olyan emberekkel, akik által veszélyes helyzetekben kerülhetünk. Neked volt ilyenben részed?

K.O.: Eleinte ezt nonszensznek gondoltam. Főleg, hogy ültem maffiózókkal is egy kocsiban, Nápolyban és ők is nagyon rendesen bántak velem. Ha az ember nem piszkálja fel a kulturális és lelki különbségeket, akkor sok kényes szituációt kikerülhetünk. Kétszer ültem olyan kocsiban, ahol megrémültem a sofőrtől. Egyszer egy olyan férfival utaztam, akinek teljesen üveges szemei voltak, attól tartottam, hogy mindkettőnket halálba fog vezetni, így ki is szálltam. Nagyon fagyos volt a hangulat. A másik pedig egy román kamionos volt, aki füvet szívott vezetés közben.

C.H.V.: Az invitálásoknál előfordultak ilyen helyzetek?

K.O.: Egyszer volt egy olyan invitálás éjszakára, amit meg kellett volna tagadnom... Egy perverz, olasz férfinál akartam megszállni. Először teljesen normális embernek tűnt. Kaptam tőle finom ételt, lezuhanyozhattam és miután zuhanyt vettem elkezdett nekem (finoman szólva) udvarolni. Bókolt nekem a lábaimmal kapcsolatban, szerette volna ha megmasszírozzuk egymást, próbált minél közelebb férkőzni hozzám a kanapén ülve... Ez pedig már kicsit gyanússá vált, így megkértem, hogy vigyen vissza az állomásra. Inkább ott töltöttem az estét.

C.H.V.: Ez azért elég rémisztő lehetett. De bízom benne, hogy emellett a rossz tapasztalat mellett biztos akadnak jó tapasztalatok is. Mesélnél nekem ezekről?

K.O.: Egy fantasztikus tapasztalatom volt Firenzében. Ott egy mentőshöz fordultam segítségért. A parkot kerestem, hogy ott aludni térjek és mikor ezt a mentős megtudta, akkor felhívta a feleségét és megkérdezte, hogy ott aludhatok e náluk. Végül velük töltöttem az éjszakát. Ott meg is jelentem egy újságban "Karma" címmel. Ugyanis ez a férfi az én koromban szintén elment egy ilyen útra, szerelmi bánatában és Ő is találkozott egy ilyen rendes emberrel, ezt pedig most meghálálhatta. Tehát mikor reggel elbúcsúztunk könnyekig meghatódott. A köszönő ölelésnél pedig elsírta magát a vállamon. Ez minden tekintetben csodálatos volt, arról nem is beszélve, hogy nagyon finomat ettem, a felesége is kedves volt és a fiúkról pedig kiderült, hogy Budapesten él.

C.H.V.: Láthattuk a stoppolás két oldalát. Úgy gondolod többségében számíthattál az emberekre az utad alatt?

K.O.: A befogadásokon kívül is rengeteg kellemes emlékkel gazdagodtam segítségnyújtás terén. Karmatikus találkozásnak tartom azt is mikor egy pap segített nekem az éjszakám elrendezésében. Ő is vágyott egy hasonló útra fiatalkorában. Így mindenáron pénzt is szeretett volna még adni, az ételről pedig ne is beszéljünk. Konkrétan bevásárolt nekem.  De voltam születésnapi bulin. Kávézókban, éttermekben rendszeresen kaptam ingyen ételt. Még akkor is, ha nem is kértem.

C. H. V. : A stoppolást nem mindig nézik jó szemmel a rend őrei. Neked volt ilyen találkozásod?

K.O.: Egyszer elvették a késemet. Bementem a Vatikánba, hogy meglátogassam a Pápát. Szerencsém is volt, mert pont misét tartott. De sajnos az olasz rendőrök nem álltak a nyelvtudás magaslatán és hiába kérdeztem meg tőlük angolul, hogy jöhet e a késem velem, ők csak bólogattak és küldtek tovább. Majd mikor olyan emberhez értem, (aki rendesen végezte a dolgát) elvette a holmimat és kifele jövet a vadászkésemet nem akarták visszaadni. Nekem pedig szükségem volt erre a késre, emiatt vissza akartam kapni, ezért el is vittek a legközelebbi fogdára és 6 óráig tartottak bent, ugyanis terroristának néztek. Bár a késemet nem adták vissza, viszont meg volt ebben a történetben is a jó. Mivel megismerkedtem egy japán sráccal a fogdában, aki a hotel szobájába akart felcsempészni engem, hogy nála aludhassak. Mondta, hogyha japánban leszek megszállhatok nála, így tehát tartom vele a kapcsolatot.

C.H.V.: A magazinunk ugyan nem foglal helyet egyetlen politikai nézet vagy eszme mellett, de fontos kérdés lehet a most utazók számára, hogy azon a környéken, ahol te jártál (tehát Európa déli része), milyen helyzet uralkodik a migránsokkal kapcsolatban?

K.O.: Nekem volt jó és rossz tapasztalatom is velük. De én nem hiszem, hogy a bőrszín, vallási hovatartozás minden esetben rányomja a bélyeget egy ember viselkedésére. Én hiszem azt, hogy minden ember eredendően jó és megpróbál jó lenni, de nem biztos, hogy elég a "tudása" ahhoz, hogy meglássa jó vagy rossz, amit tesz.
Észak-Olaszországban a migránsok nagyon rendesen bántak velem. Külső szemlélőként ijesztőnek tűnt a parkban táborozó migráns csoport, mivel gyakran az emberek útjába vágtak és ez olyan érzetet adott mintha kirabolni szeretnének. Pedig egyszerűen csak azt kérdezgették, hogy milyen napja van az arra járónak, elbeszélgettek vele, szép napot kívántak és illedelmesen elbúcsúztak. Nyoma sem volt rosszakarásnak. Az egyik fiú átadta volna nekem az ágyát a migránstáborba, hogy tudjak hol aludni. Közös képet is készítettünk.

Volt mikor a migránsok adtak nekem enni, mivel nem volt váltó a városban és emiatt pénz nélkül maradtam.

De igen, sajnos találkoztam olyanokkal is, akik mindenáron ki akartak rabolni.

C.H.V.: Magyarországon sokan figyeltük az utadat, gondoltunk rád és vártunk Téged. Anyukáddal is rengeteget beszéltünk arról, hol tartasz és miket csinálsz. Érdekelne az, hogy az utad során mennyire számíthattál magyar segítségre, akár helyileg, akár interneten keresztül?

K.O.: Anyukámnak tényleg rengeteget köszönhetek, amikor nem volt netem, akkor Ő volt a főinformátorom. Általa tudtam, hogy Franciaországban balhék voltak, mikor keresztül mentem rajta, így onnan gyorsan tovább mentem. De kaptam tőle vöröskeresztes lelőhelyeket is, ahol szintén segítséget kaphattam.

Külföldön találkoztam magyarokkal. Akadtak ismeretlenek és ismerősök is közöttük, viszont pozitívan tapasztaltam, hogy erős a magyar összetartás. Az furcsa volt, hogy itthon ez az összetartás kevésbé látszik, mintha külföldön futunk össze. Kaptam rengeteg ételt és italt. Szállást is, ezentúl egy magyar ember megengedte, hogy az egyik lakásában lakhassak, Marbella-ban. Ez egy komolyan felszerelt, milliós lakóparkban húzódó lakás volt. Két szoba, két fürdőszoba, amit egyedül használtam. Ez pedig hatalmas felüdülés volt, arról már nem is beszélek, hogy komolyan elláttak ott ennivalóval is.

C.H.V.: Az uticélod végéig nem jutottál el. Úgy tervezted, hogy Észak-Afrika, spanyol területére még áthajóztál volna, de nem tetted meg. Miért?

K.O.: Mikor odaértem kiderült, hogy végül mindenféleképp kell útlevél az áthajózáshoz, mivel az óceán egy része úgymond "nemzetközi" tulajdon, tehát oda csak személyivel nem mehettem volna. Valamint a hajóút igen drágának bizonyult, hiszen a végén már alig maradt pénzem. Poénosan még meg is jegyeztem, hogy le kell stoppolni egy hajót, de szembesültem a rendőri intézkedésekkel és láttam, hogy itt tényleg komolyan ellenőriznek, így nem vágtam neki az útnak.

C.H.V.: Tartogatok egy kérdést egy ideje. Rengeteg fotót posztoltál a Facebookodra az utad során, amik gyönyörű helyekről árulkodnak. Volt esetleg olyan hely, ami kiemelkedően tetszett neked?

K.O.: Az egyik kedvenc helyem Nápoly volt, ugyanis nagy rajongója vagyok Bud Spencer-nek és a filmjeinek, így a város hangulata lenyűgöző volt számomra. A másik Gibraltári-szoros volt, amikor Tarifara érkeztem. Nagyon szép hosszú 200 m széles strandja van. A helynek különös aurája volt, érezni lehetett a Szahara porát és az óceán friss levegőjét. Mikor megérkeztem ide, láttam lemenni a napot, ahogy "elbújik az Atlanti-óceánba" és egyszerűen térdre estem a gyönyörtől. Mindenféleképp bakancslistás hely.

C.H.V.: Gyakran említik, hogy egy ilyen út változásokat indít el egy emberben, de akadnak "mesterek", akik arról beszélnek, hogy nem a helyzetváltoztatással érünk el alakulásokat, hanem a belső kutatással. Említetted te is, hogy spirituális útként tekintettél erre. Mit eredményezett ez a bensődben?

K.O.: Változásokról nem tudom mennyire lehet beszélni, de úgy érzem mintha elvesztettem volna az egészséges félelmemet is. A komfort zónám határait többször is átlépve szívósabbnak találom magam.  A másik, hogy sokkal nyitottabb lettem az emberekkel, megértettem az apróbb megmozdulásoknak, segítségeknek a lényegét. "Az egyiknek szemét, a másiknak kincs." - elve tökéletesen kibontakozott előttem. Emellett biztosan kimerem jelenteni, hogy sokat mélyült az emberekbe vetett bizalmam, hála a rengeteg jó tapasztalatnak.

C.H.V.: Mi beszéltünk arról, hogy közösen elmegyünk egy ilyen útra. Portugália biztos célpont, hogy megtekintsünk közösen egy "élet mestert". Ezenkívül tervben van Görögország és Marokkó is. Beszélgettünk, egy "európai utcatáncolós turnéról". Viszont te tettél nekem említést más célokról is. Milyen utakat tervezel még?
K.O.: Konkrét letelepedési célom nincsen. Igazából a végső és nagy cél egy világkörüli út lenne. Jó lenne minden kontinenst végig látogatni. Ehhez is kellenének a veled való "felkészülő utak". Ebben az évben egyébként Egyiptom is tervbe van véve. Bár mondjuk az egyiptomi út nem a komfortzónák feszegetéséről szól majd, hiszen Apukámmal mennék, repülővel, turistaként, teljes kényelemben.

A világkörüli utam során elsősorban a természeti szépségekre koncentrálódnék, valamint a kulturális, emberi megnyilvánulásokra. Érdekelnek a különböző "civilizálatlannak" nevezett törzsek is.

C.H.V.: Mesélsz egy kicsit az utazásod végéről, valamint arról, mi az ami hiányzott itthonról és mennyit változott a kapcsolatod az itthoniakkal?

K.O.: A 2 hónapos utazás alatt kicsit már elfáradtam, így repülővel jöttem haza.
Ami nagyon hiányzott... őszintén szólva az a kakaós csiga valamint a szüleim és nagyszüleim főztje volt. Mivel külföldön az ételek nem olyan lenyűgöző íz világban készültek, mint az itthoniak.
Természetesen hiányoztak a barátaim és a családtagjaim. Tartottuk ugyan interneten és telefonon keresztül a kapcsolatot, de nem lepődnél meg ha azt mondanám, hogy ez nem az igazi.

Voltak olyanok, akik eltávolodtak tőlem, ez majd a későbbiek folyamán hozza meg a gyümölcsét, hogy egy ilyen élmény megért egy barátságot vagy sem.

Emellett megdöbbenés volt számomra, hogy Budaörsön mennyire elterjedt a hírem. Több ismeretlen ember is megállított az utazásommal kapcsolatban. Én sem számítottam arra, hogy ilyen nagy dobra verődik a kiruccanásom.

C.H.V.: Mit gondolsz, egy ilyen útra érdemes lenne elmenni minden embernek? Vagy legalább többet kéne utazgatni?

K.O.: Azt nem mondanám, hogy mindenkinek szükséges, ugyanis sokan nem is bírnának egy ilyen utat. Itt mentálisan valamilyen szinten szembesül az ember a nincstelenséggel és ez lelkileg akár káros is lehet. Viszont azok akik belső késztetést éreznek egy ilyen útra, azok induljanak el. Ne keressenek kifogásokat, ne hallgassanak másokra, mivel találkoztam olyan emberrel, aki emiatt lehetséges élete legnagyobb kalandjáról maradt le. Ha meghozta a döntést induljon el, ne halogassa

C.H.V.: Elérkeztünk a beszélgetésünk végéhez. Végszóként, üzennél még valamit az Olvasóinknak?

K.O.: Én csak annyit mondanék, hogy tegyétek azt amit tennetek kell. Ezt úgy értem, hogy amit a belső diktál. Ha gyermeket szeretnétek nevelni, neveljétek. Ha a pároddal akarsz boldog lenni, fordítsd időt arra, hogy kibontakozhasson a boldogság benne. Ha világgá szeretnél menni, vegyél bátorságot és indulj el. Egy fontos dolog legyen meg mindig, hogy utunk alatt segítsük egymást, hogy közösen meglelhessük a boldog pillanatokat.

A beszélgetésünk végére teljesen belekerültem az utazás varázslatos világába. Mikor Ottó a képeket mutatta nekem tökéletesen biztos voltam, hogy szeretném kipróbálni magamat egy ilyen úton. Így közös utazásunkat Júliusra tűztük ki. Bízom benne, hogy visszatérésünk után sokat mesélhetünk nektek egy másik interjúban az utazók csodálatos világáról.

C. H. Valentyne