Jónás álma

 

  Kétezer év telt el, több is talán. Jónás a parton állt és a messzeségbe bámult. Emlékezni próbált, de valahányszor a jéghideg víz lábujjaihoz ért, megborzongott. Szemlesütve figyelte ahogy a hullámok játszi könnyedséggel sodorják a szürke kavicsokat. Élettelen volt valamennyi, akárcsak Jónás. Maga sem tudta, mikor és hol veszítette el azt, amire nem emlékezett; csupán a hiányát érezte, azt azonban mindennél erősebben.

​

  A nap lassan elhagyta a látóhatárt, s az öreg halk sóhajjal hátat fordított a békés tájnak. Léptei felkavarták a parti homokot, s a felszálló porfelhő aranysárga ködbe burkolta a nyomokat, amiket Jónás maga mögött hagyott. Kietlen volt minden, üres és sivár. Lélektelen. Megborzongott, ahogy bensejében visszhangra leltek a kimondatlan szavak. Igen, lélektelen, akárcsak ő maga.

​

  A düledező viskó ajtaja nyikorogva szélesre tárult, ahogy a kérges kezek rátapadtak. Odabent félhomály derengett. A kopottas kis asztalon egy ősrégi gyertya hevert, mellette a Könyv. Valahányszor ránézett, melegség töltötte el szívét, s olyankor még a jégcsapok is nagy robajjal omlottak le a meggyötört lélek falairól. Aztán gondosan visszaragasztotta az összeset. Így toldozta-foldozta az elveszett álmok, a megsárgult levelek és a kínzó magány birodalmát. A Könyvet soha nem nyitotta fel. Rettegett attól, hogy talán választ kap mindarra, amit keresett. Jónás félt. Attól félt, hogy talán létezik valami, vagy Valaki, és csak rá vár.

​

  A nap utolsó sugarai is eltűntek a láthatárról, sötétségbe borítva a csendes kis lakot. Jónás csak állt az ajtóban, és a Könyvre gondolt. Ma valahogy még erősebb késztetést érzett arra, hogy fellapozza az ismeretlen történetet. Szeme már régóta hozzászokott a fénytelen éjszakákhoz, így hamar az asztalka mellett termett, s bár mindenhol sűrű sötét honolt, reszkető kezei szinte azonnal megtalálták a poros kötetet. Szaporán vette a levegőt, és úgy érezte, hogy egy láthatatlan erő szinte fojtogatja. Bár tudta jól, hogy a gyertya fénye nélkül semmit sem láthat, mégis felcsapta a Könyv fedelét. Ekkor váratlan dolog történt.

​

  Furcsa, ezüstös fénycsík kúszott be a viskó szélesre tárt ablakán. Jónás megbűvölten állt, és a jelenséget figyelte. Úgy érezte, nem először látja. Valaha, valamikor, valahol ő már látta ezt a fénycsíkot. Emlékezett rá.

​

 „Emlékszem.” - mondta szinte magának. Döbbenten ismételgette a szavakat, miközben az ezüstös rejtelem egyre közelebb és közelebb merészkedett hozzá. „A Hold” - csúszott ki akaratlanul a száján. A fénycsík vidáman felkacagott. Az élettelen gyertya hirtelen magához tért, és pislákolni kezdett, anélkül hogy meggyújtották volna. Az öreg megbűvölten figyelte az égi jelenést. Az ezüstös fénycsíkok vidám táncot lejtettek az ébredező láng körül. Jónás elmosolyodott. „Öröm” - csúszott ki egy újabb szó a száján. Most már erre is emlékezett. Furcsa érzés kerítette hatalmába. „Zavar.” Így nevezte el. Az öreg emlékei újra megteremtették a fényt és az érzelmeket. Ekkor hirtelen újra sötét lett és csend.

​

  Valaki kopogott. Jónás gyanakodva pillantott az ajtó felé. Lakatlan vidéken ütött tanyát, s most mégis... valaki kopogott. Tisztán hallotta. Újra és újra. Kopogása lágy volt, de kitartó. Két koppanást néhány másodpercnyi csend követett. Aztán újra kopogott.

- Ki van ott? - kérdezte szorongva.

- Jónás - szólt hozzá egy bársonyos hang. Jónás szíve felujjongott. „Itt vagyok.” Lelke vitte volna, teste azonban meg sem mozdult.

- Jónás... - hallotta újra a gyengéd hangot.

- Itt vagyok - mondta erélyesebben, és megpróbált elindulni az ajtó felé, ám hiába szorította össze a fogát, hiába feszítette meg minden erejét, lába meg sem moccant.

- Jónás - hangzott harmadszor is a szelíd hívás.

- Itt vagyok - kiáltotta kétségbeesetten. Nem akarta, hogy a hang elnémuljon. Félt, hogy elveszíti a Holdat, a lángot, az örömöt és azt a bársonyos hangot. Csak együtt volt értelme, csak együtt jelentették... az OTTHONT. Igen, ez volt minden, amire Jónás a tengerparton állva vágyakozott.

-Jónás - a hang negyedszer is nevén szólította.

Jónás ekkor térdre rogyott. „Én itt vagyok, s Te ott. Nem mozdulok. Nem mozdulok.” - suttogta, és arcán megjelentek az első könnycseppek.

- Jónás, hiszen én is itt vagyok - hallotta közvetlenül maga mellett a hangot. Szelíd volt és bíztató. Az öreg egyre hangosabban zokogott.

- Jónás, mellőled én sem mozdulok. - érintette meg egy gyengéd kéz a vállát. A férfi lassan, nagyon lassan felemelte tekintetét. A viskó teljesen üres volt. Minden ereje elhagyta. A földre borult, és elsötétedett előtte a világ.

​

  Amikor újra kinyitotta a szemét, az ágyában találta magát. A megszokott tárgyak, a megszokott illat, a mindennapok megszokott csendje, és mégis, valami teljesen megváltozott. „Álmodtam.” - mondta szomorúan, s nem csupán mondta, hanem érezte is. Jónás szíve csordultig tele volt. Sötétség borult a kis lakra, egyedül az asztalon lobogott a gyertyaláng. Az öreg lehunyta szemeit, remélve, hogy az éjszaka megnyugvást hoz majd lázas érzéseire és gondolataira. Ekkor különös sercegést hallott, mintha valaki írt volna. „Képzelődöm.” - suttogta maga elé, és megpróbálta elfelejteni mindazt, amiről korábban álmodott. „Nem tudom. Nem tudom.” - zakatoltak fejében a gondolatok. Ekkor megint hallotta a különös sercegést. Valaki írt. Jónás összerezzent. „A remény.” Tisztán értette mit jelent a szó, de nem akarta elhinni. Akkor éreznie kellett volna...

- Ki van ott? - kérdezte elhaló hangon.

​

  A sercegés elhallgatott. Újra síri csend borult a viskóra. Jónás fülelt, de semmi választ nem kapott. Keserűen felsóhajtott. „Talán jobb is így.” - hunyta le újra szemeit. Ám ekkor érezte, hogy valaki az ágya mellé ül, és gyengéden megsimítja az arcát.

- Itt vagyok - szólalt meg a jól ismert hang. Jónás kővé dermedve feküdt ágyában, moccanni sem bírt. A gyengéd szó a szívéig hatolt.

- Lehetetlen - motyogta.

- Itt vagyok - mondta újra a vidám hang. Puha volt és bársonyos.

- Menj el, menj el! - nyöszörgött Jónás.

- Maradok - felelte az ismeretlen ismerős.

- A Hold, a gyertya, az öröm, a könyv, a lapok - hadarta lázasan az öreg.

- Te vagy és én vagyok.

​

  Jónás kinyitotta a szemét. Már nem volt egyedül. A színek, szavak, érzések és gondolatok maguktól felszínre törtek, és a düledező viskóban minden megváltozott. Jónás most már nem álmodott. Kiugrott ágyából és kiszaladt a tengerpartra. A nap éppen elérte a látóhatárt. Ébredezett. Jónás érezte bőrén a napsugarak melegét, szemeivel látta a narancsszínű fénnyalábokat, orrával beszippantotta a hűvös tenger sós illatát. A hullámok színes kavicsokat sodortak lábai elé. Jónás örömében nagyokat bukfencezett és jókat kacagott. Már egyáltalán nem volt öreg. Jónás lelke annyi  gyötrelmes esztendő után újra megfiatalodott.

 

  Háta mögött csendes lépteket hallott. Valaki közeledett. Jónás azonban már nem félt. Karjaiba zárta a Holdat, gyertyát, örömöt, könyvet, az üres és teleírt lapokat, s azt a bársonyos, szelíd hangot. Kézenfogva figyelték, ahogy a Nap föléjük teríti aranysátrát, és elküldi hozzájuk a lágy őszi fuvallatot. Hosszú bolyongás után végre hazaértek a vándorok.

​

​

Kiss Ildikó