Forgács Fanni

 

Nincsen csak fekete és csak fehér. Mindenkiben ott a férfi és ott a nő. Mindenki tud nevetni és sírni, kiabálni és suttogni. Mindenki egy a mindenséggel. Ám vannak akik nem használják ki és nem élik meg mennyire színes és végeláthatatlan is az ember.

Ezért szeretem a művészeteket, mert az emberek által megszabott korlátokat feszegetve és átlépve olyan távolságok vannak, amiket el sem tudunk képzelni. Az egész univerzum bennünk van és az alkotással kiszabadíthatjuk. Felemelkedhetünk, felemelhetünk másokat, teremthetünk egy új világot, egy új kezdetet.

 

A szavak gyengék, nem tudnak olyan magas tartományban rezegni. Vannak dolgok amik jóval a szavak fölött állnak és amiket szavakkal nem lehet leírni. A legfelsőbb tudatosságban, a megvilágosodás állapotában már nincs semmi a szavak szintjén, valami sokkal hatalmasabb dolog veszi át a hatalmat. Van az a pillanat amikor nem akarsz megszólalni, mert azzal elrontanád azt. Esetleg amikor nem tudsz, mert nem találod a szavakat. De én hiszem, hogy lehet úgy használni őket, hogy előidézzenek magasabb tudatállapotot és segítsenek minket a pozitív rezgéseink kialakításában.

​

Amikor a szavak megelevenítik a képet és a hangot, amikor az illat és tapintás egybeolvad a látvánnyal, az az igazán meghökkentő.

​

Vannak olyan mondatok melyektől elakad a lélegzeted, hevesebben ver a szíved és érzed hogy felemelkedik a lelked. Ez a szavak művészetének legfelsőbb foka. Ezzel foglalkoztak az írok, költök évezredekkel ezelőtt és ezzel foglalkozom én is és író társaim is.